Négy sors, három jövő, kettő álom, egy múlt [BEFEJEZETT]

5. fejezet

(Sasuke)

Gyorsan eltelt az 1 hét, és ahogy Kakashi mondta felépültünk és minden rendben lett velünk. Nagy nap volt a mai, hiszen a sensei Hokage lesz. Bár ott lehetnék és támogathatnám, mint tanítványa, de ez több okból nem lehet, de a legfőbb ok, hogy Konoha-ban mindenki gyűlöl. Az avatás előtt pár órával vizsgált minket utoljára Tsunade-sama. Így igen meglepet, amikor Kakashi sensei belépett az ajtón Sakura-val együtt. Már rajta volt a Hokage köpenye, hátoldalán a "6. Hokage" felirattal. Alatta fekete vékony páncél szerkezetű ruhadarabot viselt. Hát igen... a sensei nem az a típus, aki szeret négy fal között lenni, gondolom, megpróbál minél kevesebb időt tölteni az irodába, de megértem. Annyi év harc után az ember már neheze tud megülni egy helyben és Kakashi-t ismerve nem fog négy fal között ülni és várni, hogy majd több millió Shinobi essen áldozatul akár egy konfliktusban vagy akár egy háborúban. Sosem értettem mi motiválja, de a 4. Shinobi háborúban rájöttem: az hogy a múltban elvesztette a legközelebbi barátait, csapattársait, kényszeríti magát arra, hogy ez ne törtjén meg újra, mert nem akarja újra átélni a magányt és a bűntudatot. Hiába értettem és sejtettem, még csak most fogtam fel igazán: minket a csapatmunkára tanított, hogy ne essünk az ő hibájába. Mázlik volt Naruto! - néztem a mellettem álló mosolygós fiúra. - Ha Kakashi sensei nincs, akkor már én és lehet, hogy Sakura sem élne. Vagy... lehet, hogy te lennél halott és én maradtam volna egyedül. Idősebb fejjel belegondolva ez szörnyű. Tudom nyálasnak tűnnők, de be kell vallani... hiányzott nekem a falu és a csapat is. Azok, amiket tettem megbocsáthatatlanok, mégis... a sensei megbocsátót és még nem is száműzetett. Köszönöm sensei! Köszönünk mindent!

- Sensei... mit keress itt?! - hallottam a kiakadt hangot. Naruto volt, kétségtelen. - Mindjárt kezdődik az avatás! Erről nem késhet el!!
- Nyugi-nyugi! - nyugtatta Naruto-t szokásosan: vigyorogva. - Nem fogok elkésni. Különben is... a kitüntetés megvár, de van, aki nem várhat. - rám nézett. Enyhe bánatot mértem fel benne, de tudtam, hogy megért... hisz mi ketten egyformák vagyunk.

- Sajnálom, hogy ezt teszem, de... nincs más megoldás...

- Én tudom Sasuke, de figyelj rám! – ekkor megfogta a vállam. Döbbentem néztem fel rá, míg ő határozottan mérte engem. – Ne, kövesd el azt a hibát, amit én elkövettem! – tátva maradt a szám. Csend támadta szobára, Naruto és Sakura egymás mellett, nulla levegő vétellel állnak és minket néznek. Egyikünk, sem mert megszólalni. A sensei folytatta, ugyanolyan komoran. – Tudom, most bűntudatot érzel... Én sokszor éreztem fiatal koromban, hiszen én voltam a hibás a csapatom elvesztésében. Miattam haltak meg. Akárcsak te... én is elhagytam a falut, de én az ANBU-nál megálltam. Tudom, hogy visszaakarsz kerülni az utadra, de ne feledd... Ez buktató is lehet! – kis szünetet tartott. Nyilván a saját példázatát szeretné nekem felvázolni, hogy én is értsem. – Ha túl sokat emészted magad, megsavanyodsz, megrögzött leszel, amilyen én voltam. Túl kell lépned rajta, tudom nehéz, de te megtudod csinálni! – és végül elmosolyodott és elvette a kezét a vállamtól. – Hiába vagyunk majdnem egyformák, sorsilag... te már jóval túl tettél rajtam! – egy fura érzés támadott meg. Boldog voltam és... mintha folyna a szememből valami... Mi? Könnyezek? De, hisz... csak megdicsért és elismert... e nem kell sírni... - Fogd! – dobott felém egy tekercset. Elkaptam. Nem volt olyan, mint a többi, furcsán is néztem rá.

- Ez mi? – forgattam.

- Egy Uchiha-k álltál használt távolsági kommunikáció tekercs, röviden KUT*. A 2. Shinobi háborúban használtak ilyet utoljára; elavultsága nem használják, de messze ez a legbiztonságosabb kapcsolattartási eszköz. Tudom, hisz apám és én üzengettünk egymásnak, amikor ő harcolt, én meg egyedül voltam. Ez a kettő az utolsó. – vett elő még egy tekercset.