Négy sors, három jövő, kettő álom, egy múlt [BEFEJEZETT]

3. fejezet

(Sakura)

Amikor hazaértem, anya és apa nagyon boldog volt. Nyomban svéd asztalos vacsora, anyám részéről. Apám meg azt nézte, hogy egyben vagyok e még? Hiába nyugtattam, fél órán keresztül bámult. Mikor anyám már végzett a vacsora elkészítésével, leültünk és folyamatosan kérdezgettek. Én mindegyik kérdésre válaszoltam, de nem szívesen. Elmeséltem nekik, hogy Naruto és Sasuke felébredt és jól vannak, és legvégül kitértem arra, hogy Sasuke el akar menni. Apám így reagált erre a hírre.

- Hál Isten! Legalább nem hoznak ránk több veszélyt az Uchiha-k!

- Apa, megbánta a bűneit! Új életet akar kezdeni! – néztem súlyos szemekkel apámra.

- Drágám, tudod, hogy Sakura-nak mennyit jelent az a fiú. Kérlek, legyél rá egy kicsit tekintettel! – vette el a salátás tálat az anyám, miközben ezt apámnak mondta.

- Jól van, jól van! – törődött bele végül. – De ha elmegy, már csak a Hatake Sharingan-jától kell tartani...

- Apa, ő a sensei-jem! Ő senkit sem bántana! – álltam ki a sensei-jem mellett.

- Hiszed azt! – válaszolt, miközben ette az ételét. – Miután a 4. Hokage meghalt, Hatake Kakashi, a Hidegvérű gyilkosként lett ismert. Nem számított neki, hogy ki fia borja... aki elé került, azzal kegyetlenül elbánt. – én remegve hallgattam ezeket. Vajon ezeknek a teóriáknak köze lehet a múltjában történtekhez? – Nem hiába féltetelek tőle anno.

- Elhiheted, hogy mindig is vigyázott ránk! Elég csak a Ködrejteki harcunkra gondolni. Megvédet minket, pedig, akkor még... nem is voltunk igazi csapat... - lógattam az orrom.

Anya és apa egymásra nézet és csendben maradt. Fájdalmamat igyekeztem nem kimutatni, de ahogy visszaemlékeztem az első küldetésünkre és a mai veszekedésemre a sensei-jel... Sírhatnékom lett tőle. Ő nem diákokként, hanem társakként tekintett ránk. Még azután is, miután én és Naruto ott hagytuk őt, egyedül, hogy tovább képezzük magunkat, de... hiába lettünk erősebbek, minden elvet, minden kötelezettséget a sensei-jünktől, Hatake Kakashi-tól tanultuk. Ahogy ebbe belegondolok, a szívem megszakad. Akkor tértem vissza a valóságba, amikor anyám rikácsolva rohant be hozzánk és ijedten nézet rám.

- Sakura... az normális, ha egy kicsi kutya becsönget hozzánk és azt kérdezi, hogy beszélhet e veled? – én nevettem.

- Igen anya! – álltam fel és sétáltam az ajtó fele. Még fél füllel hallottam anyám szavait. – Haaj, ezek a ninja-k nagyon fura világban élnek...

- Áh, Pakkun! – köszöntem az előttem ülő barna kutyának, miután kinyitottam az ajtót. – Gyere be, nyugodtan!

- Jó estét, Sakura kisasszony! Köszönöm, de csak egy kérdésem lenne...

- Figyelek. – mondtam meglepődve.

- Nem láttad Kakashi-t? – a szívem kihagyott egy ütemet.

- Nincs otthon? – csak ennyi jött ki a számból, annyira megijedtem a hallottaktól.

- Ha otthon lenne, nem jönnék ide... - forgatta a szemeit Pakkun.

- Hát... a kórháznál láttam utoljára, de az reggel volt. Azóta nem volt otthon?

- De, haza jött kb. 2 percre és azóta eltűnt. Már megszoktuk, ha rájön a gyászhatnék vagy a depresszió, akkor több óráig nem jön haza, de a vacsorát sosem hagyta ki. Ma pedig... már 2 órája itthon kéne lennie. – ahogy hallottam Pakkunk szavait, úgy remegtem.