Safe Spaces (befejezett)

Two - Dean's Honest Endurance

  Dean Winchester mindig is egy különös személyiség volt. Gyakran kedves, máskor pedig rendkívül bunkó tudott lenni, vidám volt, aztán szomorú, gyerekes, majd igazi felnőtt, szelíd, durva, kegyetlen, eggyüttérző, szerető és gyűlölő. Ezek mind megvannak egy emberben, viszont ő vele más volt, nem egyszerű dolgok voltak, amik ezeket kiváltották, természetfeletti behatásoknak köszönhetett minden előzményt és következményt, ami nem zavarta, mert ebbe született, mintha már tudta volna előre mi lesz a sorsa. Viszont egy dolog volt, ami nem illett be a megszokott dolgok rendszerébe, ez pedig nem volt más, mint Castiel. Sosem gondolta volna, hogy ennyire képes lesz majd kötődni hozzá, feladni érte mindent, és az élete árán is megmenteni őt. Persze Samet is így védelmezte, de őket testvéri szeretet kötötte össze, az angyallal valami más, valami nagyobb erejű, ami nem más, mint szerelem. Mindig is tudta, hogy valami nincs rendben az érzelmeivel, amikor Cas ott van, de nem akart erre figyelni, undorodott attól, hogy ilyen érez, pedig tudta. Nem rakott rendet a szívében, inkább még nagyobb halmokat emelt elé, hogy ne kelljen látnia. De Castiel már nincs itt és a hegyeket elmosták a könnyek és szilánkosra zúzta a szívkamra fájón lüktető fala. A szerelem megtépázva és vérzőn, de ott volt, az sosem pusztul el, sosem pusztulhat el.

- Most hozzád imádkozom... - kezdett bele Dean.

- Chuck kérlek... csak válaszokat szeretnék! Most szüksége van rád és ezt te is jól tudod - suttogta a férfi, majd összekulcsolt kezeit szétválasztotta és fáradt, sötét, zöld szemeivel az ég fele nézett, majd lassan feltámaszkodott a poros földről és a kék ég alatt indult el az Impala fele. Léptei egyre nehezebbek voltak, ahogy a szíve elpumpálta mindenhová a fájdalmat és a fáradtságot, Dean úgy kezdte egyre jobban megkeserülni az angyala hiányát. Tudta, ha nem talál rá abba belerokkan, ha csak nem saját maga vet véget ennek előbb.

Beült a járműbe és a visszapillantóban kezdte tanulmányozni vonásait. Arca sápadtabb volt és szemei alatt az idő és fájdalom megtöbbszörözte a fáradtság jelét. Mintha már nem is ő lett volna, s erre lassan már szakállnak nevezhető arcszőrzete is rásegített. Dean úgy döntött vár még a kis tisztáson, ami egy autóút mellett helyezkedett el, egy darabig. Reménykedett, hátha felhívta Isten figyelmét magára, de nem így történt, hát nehéz szívvel, de kénytelen volt továbbállni, nem adhatta fel egy percre sem, még ha nehéz és reménytelen is volt. Ha már őt nem kaphatta vissza csak tudni akarta mi lett vele. Már tudta nem sok van hátra, azzal a fekete méreggel, amely halálával a testébe került, a hiány, fájdalom, szerelem és félelem halálos terhe töltötte ki. Már így sem érezte igazán élőnek magát, csak egy hihetetlen csoda hozhatta volna vissza Dean Wichestert a halál széléről, húzhatta volna ki érzelmeink fullasztó súlya alól. Azonban a Wichester fivért tudta, hogy a csoda nem áll melléjük soha, csak a jó szerencse volt néha, ami megszánta őket, de az is csak azért tette, hogy legyen, aki helyre pofozza néha a Földet, nem törődött holmi szerelmekkel. Ezt már nem a természetfelettinek kellett megoldania, így is túl sokat adott. Isten maga sem tudta még mi lesz a Winchester fiú sorsa, feladja ha nem talál, vagy harcol tovább? Deané volt a döntés, mennyire képes kilépni a múltból.

A jármű leparkolt egy kocsma előtt, Dean pedig megrohamozta azt. Lassan már elsötétült az ég és estébe fordult az idő, Dean pedig ott ült a fekete bárpult előtt pohár tengerrel maga körül. Most már tényleg úgy festett, mint egy hulla, akibe csak a szél fújta a levegőt. Kócos haja és pia szaga volt, arcát pedig a pulton pihentette. A pia maradt az egyetlen vigasza. Már alig maradtak a helységben, de még mindig duruzsolás volt hallható. Dean érzékelte, hogy valaki mellette foglalt helyet, de már nem volt ereje felnézni és az igazat megvallva nem is igazán érdekelte.

- Dean! Dean! - hallotta meg a nevét maga mellől és fáradtan emelte fel a fejét.

- Hallottam kerestél - az illető szánakozva elmosolyodott, kellemetlen volt neki, hogy így kell látnia teremtményét.

- Chuck? - élénkült fel hirtelen Dean és döbbenten húzta ki magát, amint felfogta ki is ül előtte.

- Tudod, mit akarok - vonta össze szemöldökeit komolyan Dean.

- Nem tudok sokat róla... legalább is nem többet, mint te - húzta el száját Chuck csalódottan.

- Ezt, hogy érted? Hisz te vagy Isten! - emelte fel a hangját Dean.

- Dean... Castiel lelke eltűnk, halálával nem tudjuk hová került... Lehet, hogy végleg semmivé lett. - mondta csendesebben a szakállas, göndör hajú férfi.

- Sajnálom... - suttogta Chuck.

- MI?! - Dean felriadt és tekintetét ide- oda kezdte kapkodni, Chuck eltűnt és magyarázatok nélkül.

- Lassan zárunk öreg, szóval ideje lépned! - nézett rá a pultos nő komolyan és a kijárat fele mutatott, mire Dean csak egy morgással válaszolt, majd kissé tántorogva indult meg az ajtó fele.

 Megállt az Impala mellett és nekitámaszkodott, az alkohol már majdnem teljesen kiszállt belőle, így mindent tisztán fel tudott fogni. Csípős levegő nehezedett a csendes helyre, az utcai lámpák fehér fényétől Deant még jobban kirázta a hideg. Tél volt már. Megdörzsölte szemeit, majd tenyereibe temette az arcát és akkor minden dühe és tehetetlensége felgyülemlett benne, s ezek most törtek felszínre. Zokogni kezdett, bár kívülről mindig úgy gondolták az emberek egy erős ember, ő még is tisztában volt vele, hogy borzalmasan gyenge is tud lenni, de már beletörődött. Nem volt mit tenni Dean Winchester ismét sírva fakadt. Úgy érezte minden reménye elszállt, ha még maga Isten sem tud semmit fiáról akkor már nincs remény. Dean híres kitartását is lassan kezdte lemorzsolni a magány. Megmarkolta a bőr övére erősített fegyvert és akkor fordult meg a fejében először. Elővette és méregetni kezdte, lassan magasabbra emelte.

- Vége - suttogta.

A telefon megcsörrent. Dean mintha álmából riadt volna, mintha nem is történt volna előbb semmi úgy nyúlt a farzsebéhez. Ismeretlen szám.

- Igen? - szólt bele Dean a sírástól remegő hangján.

- Dean? - hangján hallani lehetett, hogy mosolyog.

- Sammy?