Safe Spaces (befejezett)

Eleven - To Hurt

  Két hét. Ennyi volt, még Dean szervezete újraszületett. A vadász nem álmodott pihanője közben, minden energiája az újraépülésbe volt fektetve. Részben viszont Jane Charter varázslatai tartották életben. Megterhelő volt ez mindenkinek. December huszadika volt mikor Dean ismét magához tért, de még borzalmasan gyenge volt.

- Dean! Dean! - szólongatta Jane, mikor látta, hogy a férfi próbálja kinyitni a szemeit. Először nem látott semmit, majd utána kitisztult minden. A fények vakították és a hangok is bántották. Fájdalmasan vett levegőt. Hirtelen kezdett köhögni, mire Jane szája elé tette egy kendőt, hogy a maradék vért is felköhöghesse. Dean Winchester ismét az élők sorában volt, bár ő nem érezte azt, hogy élne.

- Nem tudom mozgatni a jobb lábam - nyöszörögte a férfi és lenézett a tagjára, de hiába próbálta, megpróbált felé nyúlni jobb kezével, de az sem ment. Dean rémülten kapta tekintetét Janere.

- Tudom a kezdet sem. Ne aggódj, majd rendbe jön, csak kell egy kis idő, nem lesz semmi baj! - mosolyodott el bíztatóan a nő, de Dean arca nem mutatott megkönnyebbülést. Talán a legkisebb gondja volt, hogy alig bír mozogni.

- Én... én... elrontottam - kezdett bele és egy nagyot nyelt, hogy ne eressze ki a könnyeit, felemelte a tekintetét, hogy még véletlenül se guruljon ki egy csepp sem.

- Te megtettél mindent, tudom, hogy így volt Dean - húzódott közelebb a nő és a férfi vállára tette a kezét.

- De... Cas most örökre elment - a makacs könnyek mégis győzedelmeskedtek, amint Dean kimondta a nevét angyalának és minél több dolgon kezdett gondolkodni, annál jobban folytak.

- Shhh... semmi baj - Jane óvatosan ölelte át a vadászt kissé tartva a reakciójától, de a férfi nem lökte el, sőt viszonozta. Ilyen sem volt még, a nagy Dean Winchester egy boszi karjaiban sírta ki magát.

Sam kint várt, nem ment be, mert nem tudta mit mondjon, igazság szerint azt sem igazán értette mi történt, mibe bonyolódott Dean és erre Janetől várta a választ, azonban a nő nem adhatott teljes választ erre. A boszorkány a fiatalabb Winchester mellé sétált.

- Vigyél be neki egy pohár vizet Sam - lökte oldalba a magas férfit Jane, aki mellett ő csak egy törpe volt, majd felé nyújtotta, az egy kis mágiával kiegészített vizet.

- És mit mondjak? - nézett a hálószoba ajtaja felé, aztán elvette a vizet.

- Beszélj vele! Kérdezd őt mi is történt, gyerünk! - lökte meg a vadászt, majd a konyha felé indult. Sam kopogott, majd meg sem várva a választ nyitott be, Dean csodálkozva mérte végig öccsét.

- Üdv újra itt Dean! - sétált az ágy mellé, hogy átnyújtsa a poharat, amit Dean el is fogadott.

- Sajnálom Sammy, hogy minden szó nélkül eltűntem - ivott bele a vízbe, majd el is fintorodott. Varázslat, de muszáj volt kiinnia. A saját érdeke volt és már teljesen bízott a bosziban.

- Dean, mi történt? És szeretném, ha őszinte lennél - ült le a fehér lepedőre és komolyan nézett bátyja zöld szemeibe. Dean mély levegőt vett. Már nem volt visszaút el kellett mondania mindent, neki már úgy is mindegy volt.

- Sam, erről már rég be kellett volna számolnom és bocsáss meg, hogy nem tettem. Én szeretem Cast. Ő pedig, mikor megöltem az én, róla maradt emlékeimben ragadt és csak úgy mehettem utána, ha meghalok - mikor befejezte azonnal elkapta a tekintetét és inkább a vörös falat kezdte figyelni. Sam egy darabig nem szólalt meg, nem azon döbennt meg, hogy Dean szerette Castielt, hanem azon, hogy ilyen gyengének látta testvérét miatta.

- Mi történt vele? - kérdezte halkabban.

- Ő... ő örökre az emlékeimben maradt.

Még két nap telt el mire Dean úgy ahogy fel tudott állni, még bicegett, de már tudott járni. Jane könnyeket is ejtett, mikor a Winchester fivérek elhagyták a házat, az az igazság, hogy Megkedvelte őket, de ennek is vége lett. Igaz nem boldog vége, de vége, hisz egyszer mindent el kell, hogy érjen a vég és ez így volt rendjén, akármennyi fájdalommal is járt. Az Impala leparkolt egy motel mellett, már messze jártak a kisvárostól. Sam talán úgy vélte a távolság enyhít, de ez nem volt igaz a távolság Deanben tátongott, amit nem lehetett megszűntetni, mérhetetlenül hatalmas volt. Élet és halál közt a szerelem. Dean pontosan tudta, hogy mi lehet a megoldás, de már szenvednie kellett, a saját hibáiból jutott idáig, ő volt az oka mindenki fájdalmának. Úgy érezte ezt megérdemli. Megérdemli, hogy élnie kelljen, akármennyire is kínozza az, hogy még lélegzik.

- Találtam egy ügyet Dean. Megleszel? Vagy maradjak? - Sam fejében már meg sem fordult, hogy elrángatja magával testvérét, aki alig tud járni és a keze sem az igazi, nem is beszélve arról, ami benne volt. Dean csak gyengén bólintott. Sápadt volt és gyenge, még sosem érezte magát ilyen gyengének, minden tekintetben az volt. A beszéd is túl soka energiát vett igénybe így inkább nem szólt. A kanapén ült és nézte, ahogy odakinn esett a hó, közelgett a szenteste. Sam viszont lassan kezdte úgy érezni, hogy Deanből szobanövény lesz, de hiába akart ez ellen tenni, nem tudott.

- Rendben - mondta csendesen és újra elmerült a laptopjában. Dean pedig üveges tekintettel figyelte tovább, ahogy a fenyvesre ráborul a fehér takaró. Arra, hogy ilyen állapotban volt, a halából való visszatérés is rájátszott, de ami jobban kikészítette az az volt, hogy képtelen volt beletörődni angyala halálába.

Sam másnap elment és Dean még abba is beletörődött, hogy elvigye az ő Ipaláját. Már nem bírt jópofát vágni ehhez az egészhez, túl sokáig csinálta, belefáradt. Miden porcikája fájt és szíve lelke már alig pislákolt erre már nem lehetett mosolyt tűzni. Talán már nem is kellett volna sokáig húznia a büntetését. Huszonnegyedikén reggel, Dean végig sétált a sötét motelszobán és valamilyen megfontolásból úgy döntött kinyitja az ajtót. Ő maga sem tudta mi vezényelt erre, de kinyitotta és kiállt a lépcsőre. A motel mellett egy fenyves erdő terült el, a hó pedig néhol már boka fölé ért, rég volt ilyen sok hó.

Valami nem stimmelt. A hó foltokban kezdett vörösödni és egy idő után szavakká változott, de ez más volt.

„Harmadszor. Csak nyisd ki a szemed!"

Ez is csak egy feladat lenne? De hisz az lehetetlen, ez a valóság, az élet. 

Drága olvasóim, nos ez lenne az utolsó előtti rész. Köszönöm, hogy itt voltatok és boldog karácsonyt mindenkinek! :) És igyekszem azzal a 12. résszel.