Safe Spaces (befejezett)

Ten - To Love

 Egy kis rádióból szólt halk zene a szobában, valami más volt. Dean úgy érezte, valaki teljesen más volt. A kis lakás elrendezése, elég retro volt, tapétás falak, lemezek egy kis dobozban elrendezve. Elsétált a bejárati ajtóhoz, ahol egy halom újság hever, a legfelsőt vette fel.

"1970"

- Hogy mi? - Dean kezéből kiesett a papír. A tükörhöz rohant, a fürdőszobába. Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy most nem más testében volt, a sajátjában, azonban az történetesen fiatalabb volt, amit annyira nem is bánt. Elmosolyodott halványan. A csap nyikorogva nyílt meg magától, és forró vizet eresztett a mosdókagylóba így pára töltötte be a helységet, a tükörre is felkúszott. A vadász résnyire nyílt ajkakkal figyelte mi történik.

"Másodszor. Szeresd!"

Íródott ki a tükörre, mintha valaki az ujjával írta volna, azonban nem volt Deanen kívül a helységben senki. A Wichester már csak határozottan bólintott, ez már egy kissé egyszerűbb feladatnak bizonyult. Deant elvakította egy erős villanás, s mikor ismét feleszmélt már egy part mellett parkolt a kocsijával. Deannnek már nem volt ideje csodálkozásra, tisztában volt vele, hogy a valóságban is történhet bármi, de ami csak jobban siettette: újra látni Castielt, az igazit. Kiszállt a kocsiból, és először a tenger fölött formálódó viharfelhők keltették fel a figyelmét, majd a parton ülő illető, A homokos partról nézte a vízzel egybeolvadt horizontvonalat. Dean lassan indult az irányába, hogy ott megtorpanjon és mellé telepedjen. Castiel volt az és arcán könnycseppek gördültek végig, sírt.

- Bele gondoltál már abba hányszor érintett partot hullám, mióta megszülettél? - szólította meg a szipogót, legédesebb hangján a vadász. Cas döbbent kék szemeit, rászegezte, ajkai is elnyíltak a csodálkozásban. Ő is fiatalabb volt, a haja világosabb színben virított ki a kék színből, ami körbevette őket.

- Dean? - suttogta, mire a Winchester lepetten hőkölt kissé hátrébb. Valami nagyon nem stimmelt.

- Cas, te felismersz? Tudod hol vagy? - Dean zöld szemei tele voltak annyi aggodalommal, amit egész életében nem érzett.

- Igen, tudom. Eljöttél értem... már nem bírom tovább. Az összes lelki fájdalmad felemészti a lelkem, nagyon fáj - fájdalmasan szorította össze a szemeit így még több könnycsepp gurult végig a sápadt bőrén. Még nem látta ennyire szenvedni Castielt.

- Most már itt vagyok! Kihozlak innen! - jelentette ki határozottan Dean, majd felállt és karját nyújtotta Castielnek, aki ezt el is fogadta, bár kissé nehézkesen állt fel.

- Hogy bírtál ennyi szenvedéssel élni Dean? - kérdezte gyengén az angyal, nem eresztve a vadász kezét, szorította, mintha az élete múlna rajta.

- Már a részemmé vált... de ha valami még sem sikerülne tudnod kell Cas, hogy... hogy én szeretlek - az utolsó szavaiba már belevágtak a feltörekvő könnyek. Hogy mennyire ki akarta már ezt mondani. Erre a szóra azonban minden átalakult ismét, teljesen más vette őket körbe, de ismerős helyszín. Narancs, fekete, rózsaszín és zöld, selyem levelek. Castiel vonásai mélyültek, a tincsein, mintha felkúszott volna a szín. A saját szemük előtt öregedtek meg, a levelek, melyek pedig körbe vették őket emlékképekké formálódtak. Dean angyala mindkét kezét szorosan fogta, már soha többé nem akarta elengedni. Minden ott volt szemeik előtt, az egész életük lejátszódott mindenütt és bárki bármit gondolt, ez más volt. Mint egy álom, szép volt. Castiel kék szemeiből eltűnt a gyötrelem és ekkor az emlékképzetek rózsákká váltak egy szempillantással, fehér rózsákká, bordó levelekkel. Körbe vették vadászt és angyalát, akár egy élet- haláltánc járta volna körbe őket. Gyönyörű volt. Cas elmosolyodott és Deanre nézett.

- Az élet és halál közt vagyunk Dean. Hát nem meseszép? - fújta ki kissé békésebben a levegőt.

- Még sosem éreztem ilyet - nézett körbe, olyan érzés keringett itt, mintha lettek volna, de még sem léteztek volna sehol. Mégis teljesen kitöltötte őket. Dean akkor tudta, hogy innen csak egy út vezethet tovább, vissza az életbe. Hirtelen lépett Castiel elé és csak egy csókot adott édes, puha ajkaira. Már csókolt meg angyalt, de ez más volt teljesen, mert ezt az angyalt egy lehetetlen helyen, teljes szerelemmel csókolta meg. Cas nem bírt szóhoz jutni, körülöttük pedig a rózsák elhagyták pompázó szirmaikat és viharrá formálódtak, valami tényleg történt. Mindenre ráborult a fehér már eltűnt minden tér. Dean megrémült mikor nem érezte angyala kezeit, az övéi közt.

Hatalmas levegő vétellel rántotta magát ülő helyzetbe a Wichester. Könnyei megeredtek, de víz helyett vér folyt végig az arcán, akár a füléből, orrából, a levegőt sem bírta befogadni a tüdeje teljesen, köhögni kezdett, mire száján is vörös folyadék ömlött ki és folyt a padlóra. Ereibe a mágia újra friss vért eresztett. Jane betartotta a szavát, valaki felkelt. És, hogy ki?

- Castiel! - ordított fel a zöld szemű, amint minden emlékkép végig rohant rajta. Mindene majd megszakadt, ahogy újra működésbe léptek szervei, kimondhatatlanul fájt. Az újjászületés borzalmaival és a lelki fájdalmaival kellett megküzdenie. Cas nem volt ott. Dean pedig ott ült egy ágyon, amely vörössé vált, de a fájdalom annyira elvette az eszét, annyira megterhelte, hogy összecsuklott és így elvesztette az eszméletét. Most már nem álmodott semmit, miközben teste regenerálta magát, a halál után, ami valljuk be nem igazán egyszerű feladat, még mágiával sem.
Ki kellett volna hoznia.