Safe Spaces (befejezett)

Nine - To Save

 Érdekes érzés ölelte ezt a helyet nem is, inkább térnek lehetett mondani. Fehér és kékes árnyalatok, keveredtek egy megmagyarázhatatlan érzéssel. Tökéletes volt, kényelmes a léleknek. Dean megtépázott, gyötört lelke is ritmusosan lüktetett egy másik angyal mellkasában. Gabriel testében volt, de egyértelműen érezte, tudta, hogy önmaga. Castiel puha vonásait figyelte, sértetlen alakját, úgy érezte annyira érzi a lelkét angyalának, akár meg is érinthette volna. Fiatal, sápadt arca, még szőkés haja, rózsaszín, tökéletes ajkai, ahogy a kék szempárral harmonizáltak, az egyszerűen mámorító volt. Angyali. Dean ajkai el is nyíltak az érzelmeitől, most látott egy igazi darabot Castiel lelkéből és majdnem elájult. Az zökkentette ki, hogy az angyal elmosolyodott, a Gabrielbe bújt Dean megrázta a fejét.

- Mi olyan érdekes Gabriel? - döntötte oldalra tiszta arcát, mire egy szőke tincse arcába hullott. Dean legszívesebben kisöpörte volna onnan az arany haját, de nem tette.

- Semmi... semmi - mondogatta, el is felejtette, hogy egy seggfej angyalillúzió testében van a lelke. Ami annyira nem is volt ellenére, mert úgy érezte, mintha ettől a békétől mindene gyógyulni kezdene. Megmagyarázhatatlan, de gyönyörű az angyalok igazi alakja, amely túlsugárzik a porhüvelyen. Dean még nem igazán értette az okokat, de nem bánta, hogy itt van.

- Lassan ideje harcba szállnom - mondta az angyal csendesen és szelíden. A tökéletes tiszta Cas, felfoghatatlanul mesés. A vadász bólintott, pedig nem igazán tudta miről van szó. Castiel eltűnt a szemei elől, nem volt sehol, Dean egyedül maradt a fehérségben. Tanácstalanul nézett körbe. Ez csak is a mennyek lehet. Lába elé hirtelen kúszott a fehér, fényes köddel egy másik is, vörös és sötét. Dean hátrálni kezdett, most már végképp nem értette. Azonban a vörös anyagból betűk kezdtek feltűnni, a vadász összevont szemöldökkel figyelte, ahogy formálódnak a szavak.

" Először. Mentsd meg!"

Dean már tudta mi ez. A feladatok, amelyeket teljesítenie kell, ha ki akarja hozni angyalát.

- Ezt, hogy értsem? - tette fel a kérdést hangosan, de erre csak eltűnt előle a felirat, egybeolvadt a fehérséggel, s mire a Wichester észbe kapott volna, már ismét Castiel előtt találta magát, egy kis kertben, amit különféle virágok öveztek, de itt is ugyan az a béke uralkodott, mint a fehérségben.

- Mi a...? - suttogta értetlenül a férfi és azonnal az előtte állóra nézett, Cas szelíden kémlelte őt.

- Itt az időm, testvérem. A pokol nem túl kellemes hely, de apánkért megteszek mindent - mosolyodott el beletörődve. Dean Wichester szeme előtt már minden világossá vált és elnyíltak az ajkai a felismerésre, már tisztában volt vele mi az első feladat.

- Tőlem... tőlem kell megmentselek - a vadász döbbenten és csendesen mondta ki a szavakat, majd mikor mindent átgondolt, tekintete elkomolyodott. Tudta nehéz feladata lesz a makacs angyallal, de meg kellett tennie.

- Nem mehetsz le oda Cas! - jelentette ki határozottan, szinte már parancsolta, igen parancsolta. Az angyal érdeklődve nézett fel rá az előbbi kijelentése miatt, hisz eddig nem igazán tiltakozott ellene testvére.

- Mégis miért? - érdeklődött a kijelentés oka iránt.

- Mert az egy mocskos és kegyetlen hely, nem éri meg egy haszontalan, idióta, semmirekellő, apró ember miatt a tisztaságod adni... Cas figyelj rám, nem fogsz attól a féregtől szabadulni, ha megmented. Higgy nekem! - lépett közelebb az angyalhoz és teljes meggyőző erejét bevetve beszélt hozzá. Castiel kissé ijedt arcot vágva nézett a Gabrielbe bújt vadászra. Dean tudta, hogy Castiel lelkének régi, még érintetlen, tökéletes részével került szembe, ami elég hiszékeny is volt, legalább is mikor először találkoztak az volt. Meg kellett győznie.

- Miért? - Castiel oldalra döntötte a fejét, az angyal nem értette, még túl fiatal volt lelkének ezen része ahhoz, hogy megértse. Dean sóhajtott, majd elmosolyodott, eszébe jutott minden kedves emléke, amit Cashez kötött és úgy érezte szíve olvadni kezd, de nem olyan nyálas módon, inkább olyan igaz módon.

- Mert hibát fogsz véteni, emberi hibát... belé fogsz szeretni és ő vak és ostoba lesz, hogy ezt belátja, a te szíved pedig szilánkjaira fog törni, ahányszor hátat fordít majd neked... Kérlek - Dean már kész volt könyörögni is, csak meg akarta menteni, még mindig halványan mosolygott az angyalra, mikor befejezte. Azonban Castielnek meglepő válasza érkezett.

- De ő szeretni fog majd engem? - kék szemei érdeklődve csillogtak, akár egy gyermeké. Hogy küldhette le őt Isten az undorító pokolba, egy undorító emberért? Túl ártatlan volt. Dean sokáig elmélkedett azon mi is legyen a válasza, végül az itt tartó mellett döntött és elvetette az igazságot.

- Nem... nem Cas - nyelt egyet, hogy ne engedje el a könnyeit, mikor látta az angyal arcán hogyan változnak az érzelmek. Legszívesebben átölelte volna és annyit mondott volna. "Persze, hogy szeretni fog, te bolond! Nagyon is."

Castiel megfordult és lassan kezdett sétálni, lehajtott fejjel egy kis fehér rózsa kapu felé, ballonkabátja közben meg- meg lebbent. Dean meglátta a régi, ismerős, igaz Castielt és melegség töltötte el a szívét, kedves emlékek az agyát. Akkor érezte először igazán, hogy mennyire hiányzik. Azonban eltűnt a szelíd ábrázat az arcáról, mikor a rózsával futtatott kapu, megnyílt az angyal előtt. Kapu a másik világokba. Mi történt?

- Cas ne! - kiáltott és rohanni kezdett felé, nem mehetett el, nem csinálhatta ezt magával. Nem szabadott hagyni. Dean rohant és rohant, teljes erőbedobással, míg el nem lökte onnan az angyalt, aki a földre esett pont mellé.

- Mi művelsz? Megmondtam neked mi lesz! - kiáltott az angyalra, aki még mindig értetlenül nézett rá.

- Azt mondtad szeretni fogom, nem? Én pedig harcolok azért, akit szeretek, akiben bízom, még akkor is, ha ő ezt nem viszonozza. Mert sokat jelent nekem, de látom neked nem így működik Dean - Castiel gyorsan beszélt, de a végén megdöbbent a saját szavain. Kimondta, annak a rohadék embernek a nevét, akit szeret.

- Cas? - az angyal szeretett emberi lénye is döbbenettel figyelte a másikat. Felismerte, eszébe jutott.

- Menned kell! - kapta fel hirtelen a tekintetét. Az igazi Cas volt, aki most azúr szemeivel a moha zöldeket kereste, vagy legalább is egy része.

- Ne! Vár... - Dean szavai már torkán akadtak, ismét máshol ébredt. Mintha valaki ébresztgetné, és ő maga is ébredezne, de mindig egy újabb álomba esik csak vissza, de talán a végén tényleg felkelhet, az igazi valóságban. A vadász feje felől eltűnt a pompás mennyek ege és a zöld fű alóla, egy rossz szobában ébredt ezúttal. A következő kihívás.

- Ez így túl egyszerű... - suttogta és sejtelmesen mérte végig a helységet.