Deprass • [BTS fanfiction]

•A piece of my life: Music•

- Közöd? – kérdeztem szemrehányóan. Utáltam, ha ezt kérdezték. Csak emlékek hadát hozták elém újból.

,,Visszaemlékezés"

- Hee Do bácsii – futottam oda nagynéném férjéhez boldogan és ugrándozva. Ő volt az, aki megértette miket élhettem át szülők nélkül.

Yoo Hee Do-nak hívják. 42 éves mégis egy élet vidám ember. Jószívű ember, segít, amiben tud. Apám helyett is apám volt mindig, ha már a vérszerinti se szó se beszéd, itt hagyott. Sose jelentettem számára tehert. Úgy éreztem ő, azaz ember, akiben mindig is bízhatok.

- Szia, csillagom. – fordult oda felém mosolyogva. Hiába volt már 1,5 éve beteg. Tüdőrákos volt. Látszott rajta megviseli a betegség. Teljesen legyengült. Láttam rajta hiába próbálta rejtetegetni.

- Énekelj, nekem kérlek – kérleltem boci szemeimet bevetve.

- Ahogy óhajtja hercegnő. – ült le ágyára majd kezdett el nekem énekelni.

(TaeMin – Flame Of You fenti videó by szerk.)

Leültem mellé az ágyra törökülésbe majd szememet lehunyva hallgattam csodás hangját. A már jól ismert dal közepén elkezdett már-már fulladozva köhögni. Szemeim kipattantak majd ereimben is meghűlt a vér mikor megláttam, hogy már a vért köhögi fel. Ijedten szaladtam ki majd futottam Sun Hee-hez.

- Sun Hee néni kérlek, gyere. Hee Do. Segíts! – kiabáltam az egész házban össze-vissza.

,,Visszaemlékezés vége"

Arról a napról már csak annyi emlékem maradt, hogy mentővel vitték el. Napokig vártam, hogy hazatérjen. De nem jött. Legközelebb és legutoljára már csak a temetésén láthattam. Onnantól lettem az, aki most vagyok. Egy életkedv nélküli, a világ elől elbujdosó lány. Sun Hee engem okolt a haláláért. Igaza is volt. Ha akkor nem kérem meg, hogy énekeljen nekem... lehet máshogy alakult volna. Azóta minden évben ünnepekkor, vagy valamilyen eseménykor, ami neki számított, elmentem a temetőbe és ezen túl én énekeltem el neki azt a dalt. Imádtam neki énekelni. Ekkor jöttem rá, hogyha éneklek, akkor olyankor megkönnyebbülök. Ekkor menekültem a zenébe. Imádtam mikor a zene ritmusa átjárja a testemet, mozgásra késztetve. Meg tanultam táncolni, zongorázni és gitározni magamtól. Bezárkóztam a szobámba és kiadtam magamból mindent. Ilyenkor egyfajta megkönnyebbülés éreztem. Persze ez csak addig tartott, míg abban nem hagytam.

- JiNa, hahó, itt vagy? – ébresztenek fel merengésemből.

- Azért nem kell nekem támadni egyből. – néz rám durcásan persze nem hatott meg.

- Felmehetnék a szobámba? – kérdeztem lehajtott fejjel. Halvány kedvem sem volt most a faggatásukat hallgatni.

- Rendben. Menj nyugodtan. Én megyek, csinálok vacsorát. Szólunk, ha készen van. – nézett rám Jin nyugodt arckifejezéssel.

- Nem vagyok éhes. – majd mielőtt megszólalhattak volna ott hagytam őket felszaladva az emeletre.

Bezártam magam mögött az ajtót majd könnyeimnek utat engedve feküdtem be az ágyba. Fájtak az imént feltörő emlékek. Fájtak, mert már csak emlékek. Emlékek, amik a múltból maradtak velem. Csak velem. Csak én szenvedek. Hisz a vele töltött időknek, amiket mosolyogva töltöttünk miért kell szomorúan rátekinteni? Miért nem élhetjük meg újra? Miért kellett az egyetlen embert elveszítenem? A hangja is emlék maradt. Minden csak egy rohadt emlék.

Elővettem gitáromat majd miután kicsit lenyugodtam elkezdtem énekelni.

(Taylor Swift – Look What You Made Me Do by szerk.)

Miután vége lett a dalnak nem hagytam abba, hanem ami jött belőlem énekeltem, még ha egy irdatlan baromság is volt. Énekeltem ameddig hangszálaim bírták. Mikor abba hagytam ránéztem telefonomra. Szemeim kistányér méretűre nyíltak mikor ránéztem a mai dátumra. Hogy felejthettem el? Azt hittem még 1 hét múlva lesz. Hee Do szülinapja.

Amilyen gyorsan tudtam összekaptam magam majd nagyon csendben kiosontam a házból és szaladtam a temetőbe. Egy baj van. Fogalmam sincs, merre van. Előhalászta a telefonomat majd este 19 órakor kezdtem el szaladni a GPS utasításai szerint. Itt jobbra, itt balra, 2 utcával lentebb, fordulj vissza ... najó. köszönöm GPS én is imádlak. Mire teljesen összezavarodtam hol is vagyok, nem tudom, hogyan de megtaláltam a temetőt. Bementem majd megkerestem a már jól ismert sírt. Ugyan úgy néz ki. Pár elhervadt virág virít rajta. Leültem a sírkő alá majd elkezdtem énekelni.

*JiMin szemszöge*

- Épp a nappaliban TV-ztem mikor szemem sarkából láttam, ahogy kioson a házból. Hát babám... ez nem jött össze. Nagyon furcsa egy lány. De mivel a szívünkre kötötte Jin hogy vigyázzunk rá ezért sunyiban utána mentem nehogy őrültséget csináljon egy a nőszemély. Ez bolond. Látszik, nem tudja, merre van, de azért fut bele a nagyvilágba. Maszkomat felvettem és egy baseball sapkát a fejembe húztam majd elkezdtem követni. Mikor végre megállt meglepve figyeltem, hogy a temetőbe ment. Egyáltalán nem értettem mit is akar itt. Követtem, de úgy hogy véletlenül se vegyen észre. Leült egy sírkő táblája alá majd elkezdett egy ismerős dalt énekelni. Azt hiszem Jin-hyung szokta ezt főzés közben dúdolászni. Egyre kíváncsibb lettem mit is jelent neki ez a dal. Viszont a hangja az valami káprázatos volt, bár ha többet gyakorolna, még tökéletesebb lenne. Nagyon fura ez a lány. Miután abba hagyta kinyitotta szemét majd láttam nem sok kell, hogy elsírja magát így oda mentem majd minden szó nélkül megöleltem. Annyi leesett, hogy nagyon sokat számít neki ez az ember, aki itt fekszik a sírban. Nem tudta mire vélni az ölelést így nem csinált semmit csak ült ott a földön. Felrántottam majd letöröltem könnyeit.

- Csodásan énekelsz. Viszont ha nem akarod, hogy a bátyád kitekerje, a nyakunka most szépen jössz velem haza. Ne kérdezd, miért vagyok itt. Csak rád vigyázok, mielőtt hülyeséget csinálsz. – rekesztettem belé a szót majd megragadva csuklóját kezdtem el húzni magam után, de mikor csuklójához értem felszisszent majd elrántotta. Furcsállva fordultam az egyhelyben álló lányhoz majd egy teljesen hirtelen mozdulattal ragadtam meg csuklóját és a pulcsit felhúzva láttam meg miért reagált így. A látványtól teljesen földbe gyökerezett a lábam.  A szememet nem bírta levenni róla csak mikor ismét elrántotta kezét magához szorítva.

- Soha többet ne merj ilyet csinálni. Nem rád tartozik, mik vannak a csuklómon. Erről egy szót se senkinek! – suttogta nekem, amitől elég ijesztő hatása volt.

- Rendben. Menjünk haza. – mondtam majd elindultam hazafele. Tudtam mit érezhet a lány. Ha elhiszi bárki, ha nem én is vagdostam magam. Suliban sokan bántottak az álmaim miatt. Hogy sosem lesz belőlem énekes. Nem fogok semmire sem menni ezzel az álhitemmel. Eldöntöttem segíteni fogok ezen a lányon. Bármi is legyen a vágások mögött segíteni fogok neki.

Hazafele JiNa lehajtott fejjel sétált mellettem. Gondoltam miért ne elkezdtem dúdolászni az éppen készülőben lévő dalunkat. (BTS – DNA by szerk.)

~~~~~•~~~~~