K-pop Yaoi Oneshot (Javítás alatt)

Words - VMin

Keseredettség. Minden embernek mást jelent, s más-más okok miatt üti fel fejét. Van, hogy saját magadat keseríted el, de általánosságban mások teszik ezt - hogy szándékosan vagy véletlenül, nem tudhatjuk.

Szomorú szemekkel figyelem, ahogyan elsétál az ajtó előtt, ezzel megtagadva azt, hogy leüljön velünk egy jót enni. Ez már a negyedik alkalom a héten, de másoknak nem tűnt fel. Senki sem szúrta ki a hamis mosolyt, csak én. Csak én vettem észre a mosoly mögött rejtőző mélabút, tehetetlenséget, s gyötrődést.

Tudtam, hogy szenvedett, de nem tudtam hogyan is segíthetnék. Tudtam, hogy a szavak ide kevesek, hiszen sokszor próbáltam hatni a lelkére, de semmi haszna nem lett. Egyedül azt értem el vele, hogy hazudott. Hazudott, éppen nekem, akivel mindent megoszt. Mérhetetlenül fájt így látnőm őt, de az még jobban fájt, hogy nem tudtam mit tenni ellene.

Kelletlenül tolom el magam elől az incsiklandónak, s zamatosnak tűnő étket, melyet SeokJin csinált nekünk. Hiába voltam farkaséhes, alig öt perce, most egy falat sem menne le a torkomon.

- Mi a baj? - ijedten kapom fejemet a mellettem ülő Hoseokra, ki már két pofára tömi magát. Halványan elmosolyodom.

- Semmi, csak elment az étvágyam. Megfájdul a hasam - mar a lelkiismeret-furdalás amiért hantázok.

- Szeretnél valami gyógyszert bevenni? - teszi fel a következő kérdést SeokJin, azonban én csak nemlegesen rázom meg kobakomat.

- Mm, nem kell, inkább felmennék a szobámba.

- Menj csak, rakok el neked kaját, hogy később meg tudd enni - mosolygott rám bíztatóan, hiszen mindketten tudtuk, hogy a csapat összes tagja egy emberként csapna le a felszabadult tányérért.

- Köszönöm! - viszonoztam mosolyát, de tudtam, hogy később sem fogom megenni.

Letörten csörtetek fel a lépcsőn, majd haladok el a saját szobám mellett, hogy hozzá mehessek. Ugyan még nem találtam ki semmit sem, de szeretnék mellette lenni.

A formalitás kedvéért kopogok, majd amint engedélyt kapok, belibbenek az ajtón. A szobában a sötétség mindent a maga leple alá vont, s a paplan is mélyen magába szívta Jimint. Egyedül, a dudorodó alakjából tudom, hogy ott lapul, kezében a telefonjával, melyen szüntelenül tekerget valamit. Pontosan tudom, hogy mit; a rajongók véleményeit.

Óvatos léptekkel közelítem meg az ágyat, melyre le is ülök, finoman Jimin vállára simítva. Érzem, ahogyan izmai befeszülnek érintésem nyomán, de amint realizálja, hogy csak én vagyok az, elernyed, s megkönnyebbülten fújja ki a levegőt duzzadt ajkai rejtekéből.

- Már megint ezt csinálod? - teszem fel a kérdést, egy bánatos mosoly kíséretében.

- Csak felnéztem, hátha... nem lényeg - zárta le a telefonját, majd felém fordult.

Kacsói közt erősen szorongatja a huzatot, amit orráig felhúzott, így csak szemei vad csillogását látom.

- Hátha...? - döntöm oldalra fejemet érdeklődően.

- Hátha írtak rólam valamit - sutyorogja.

Idegesen szívom magamba az éltető oxigént, íriszeim azonnal méreggel telnek meg. Félreértés ne essék, nem Jiminre haragszom, hanem az egész kialakult szituációra. Csak pár hónapja ért véget az őrült utáló története, de Jiminben még mindig aktívan él minden emlék. Minden fenyegetés, minden egyes obszcén, offenzív szó, minden egyes komment és fénykép. Mai napig nem tudtam feldolgozni, hogy hogyan lehet egy olyan embert utálni, mint Őt. Ha egy szóval kéne jellemeznem Őt; Angyal. A szó legszorosabb értelmében. Mindig másokat helyez előtérbe, mindig másokon segít, s cserébe semmit sem vár el. Egy kedves szót, ajándékot, semmit se. Ezek mellett pedig földöntúlian, meseszerűen szemetgyönyörködtető. Minden egyes vonását imádom; szeretem, hogy amikor nevet, a szeme összeszűkül. Szeretem a pisze orrát. Szeretem a duzzadt, telt, cinóberpiros ajkait. Szeretem a nevetését, kacagását. Szeretem, s imádom hallgatni, ahogyan énekel. Szeretem a kicsi ujjait, melyek tökéletesen elvesznek lapát tenyeremben. Szeretem, hogy alacsonyabb nálam. Szeretem lapos hasát, melyen apró kockák tengetik napjait. Mindent imádok, s magasztalok ami Jimin.