K-pop Yaoi Oneshot (Javítás alatt)

The last chance - ChanBaek

Üvöltés. Egy pofon visszhangja. Ajtócsapódás.

Ez az a három dolog, ami körbelengi napjaimat. Nem telik el olyan délután, vagy akár este, hogy ezek közül, ne hallanám az egyiket. Másokat lehet, hogy zavarná, vagy esetleg rosszul érintené őket, a nappaliban röpködő mocskos, offenzív szavak tömkelege, de én már teljességgel hozzászoktam. Gyerekkorom óta hallgatom, ahogyan a szüleimnek nem nevezhető emberek, nap, mint nap veszekednek, néha engem is belevonva ebbe az egész macerába. Sokszor fajult odáig, hogy én sínylettem meg az egészet; így másnap mehettem zöld, néhanapján lila foltokkal az iskolába. A második pokolba.

Nem vagyok rossz tanuló, nem vagyok rebellis, nem bántok senkit se, mégis kerülnek engem az emberek- amit nem bánok annyira. Sokáig nem értettem, de bizonyára híre ment a városban, hogy a szüleim nem ápolnak olyan jó viszonyt egymással. A kinézetem se segíthetett; nyúzott arc, karikák a szemem alatt, sebek, amiket apám ejtett rajtam, s életunt, halált kívánó íriszeim.

Sokszor morfondíroztam azon, hogy talán jobb lenne meghalnom, de amint odajutottam, hogy megtegyem, megfutamodtam. Ott álltam a tükör előtt, kezemben a tablettákkal, amik végleg nyugalmat biztosítottak volna, mégsem tudtam megtenni. Túlságosan gyáva voltam. Alkalmazhattam volna másik opciót, de nem akartam fájdalmas, szenvedéssel teli halált. Azt akartam, hogy a kedvenc zenémet hallgatva merüljek végleg, az álmok tengerébe.

Rengetegszer került kezembe penge, hogy enyhítsem fájdalmaimat, de azt sem tudtam megtenni. A kétségbeesés könnyei szorgosan mosták arcomat, miközben bőrömhöz feszült, az éles penge. Hogy miért nem tettem meg? Nem akartam látni gyengeségem jeleit, csuklómon.

Jó ideig, rendszerességgel jártam az iskola pszichológushoz, belerángatva magamat abba a csalfa reménybe, hogy talán segíthet. Őszintén tártam ki előtte szívemet, meghallgatott, tanácsot adott, beszélt velem, de nem tudott segíteni. Mintha csak rosszabb lett volna minden, a tanárok szánakozóan tekintettek rám. Órák után, odahívtak magukhoz, hogy megérdeklődjék lelki állapotomat, épségemet. Tudtam, hogy csak segíteni akarnak, jót akartak nekem, de nekem nem kellett a szánalomból. Nem akartam, hogy gyengébbként, kívülállóként kezeljenek, így mindig hazudtam. Az évek alatt tökéletesre fejlesztettem hamis mosolyomat, senkinek sem tűnt fel, hogy bár kívül mosolygok, belül ordítok.

Az órák végeztével, mindig bent maradtam az iskola könyvtárában, hogy megkapjam azt, amit otthon nem tudok; a csendet és a nyugalmat.

Akárhányszor beléptem a barna, lakozott ajtón, mindig megcsapott a könyvek jellegzetes illata és a doh szag. Fogalmam sincs miért, de a kettő elegye, mindig megnyugtatott. Az itt tartózkodó emberek száma elenyésző volt, mégis a legeldugottabb sarokba menekültem, hogy ott olvashassak egy számomra szimpatikus könyvet, miközben fülemben üvöltött a zene. E két dolog volt a kedvencem.

Ilyenkor szoktam gondolkozni, álmodozni. Sokszor terelődött figyelmem, az álmaimban szereplő fiúra. Nem tudom, hogy ki lehet ő, miért álmodok vele, de talán az elmém kreálmánya. Talán, a szívem mélyén én is vágyok egy barátra, ki megért, s lehet, szánalmasan hangzik, de az elmém kitalált nekem egyet. Ugyan az arcát sosem látom, a hangját se hallom, mégis megnyugtat, akárhányszor felbukkan kobakja előttem. Ha egy szóval kéne jellemeznem, akkor ő lehet az én utolsó esélyem; a megmentőm, aki kisegít a pokol bugyraiból, fel, a friss, tiszta levegőre.

És tessék, mielőtt feleszmélhetnék, már jócskán elszaladt az idő. Kapkodva szedem össze holmijaimat, majd hagyom el a hatalmas termet. Kihaltak a folyosók, egy lélek se jár erre, ez számomra pedig felér egy valóra vált álommal. Nem szeretem az idejáró, velem egykorú fiatalokat. Egytől-egyig gusztustalanok. Ha nem a mai, menőnek számító ruhaneműket hordod, akkor kinéznek téged, lealacsonyítanak. Ha pedig fordítva, akkor minden földi jónak elhordanak, azzal jönnek, hogy könnyű anyuci és apuci pénzén élni. Egyszóval; sosem fogsz megfelelni mindenkinek. Bármit csinálsz, mindig beléd fognak kötni. Éppen ezért nem is értem, az arra törekvő embereket, akik mindenkinek meg akarnak felelni. Ilyen nincs. Ha csak egy kicsit is hibázol, már te vagy a préda, akit el akarnak ejteni. Egy ideig reméltem, hogy az emberek megváltoznak, észhez térnek, de rájöttem, hogy ez csupán egy délibáb marad. A reményeim magason voltak, de amint rájöttem, ez a világ csak rosszabb lesz, alacsonyra tettem a mércét.