K-pop Yaoi Oneshot (Javítás alatt)

Contrasts - NamJin

Feldúltan hajítom a szoba egyik szegletébe a telefonkészülékemet, nem törődve azzal, hogy esetleg kárt tehetek benne. Sokadik alkalommal tárcsáztam a számát, de továbbra is csak a fülsüketítő, idegőrlő sípolást hallottam.

Nem csodálom, hogy nem keresi a társaságomat, hiszen tegnap eléggé csúnyán összevesztünk-hozzáteszem, jogosan fakadtam ki-, de ez akkor is túlzás. Természetes, hogy ingerült lettem, hiszen titokban jelentkezett egy másik város egyetemére, a tudtom nélkül. Ráadásul, ha nem találom meg a borítékot, a fiókja mélyén, eldugva, még ma is hallgatna róla. Visszagondolva lehet, hogy kissé nyers voltam a szavak használatát illetően, de a harag beszélt belőlem, semmi más.

Tömérdek üzenetet küldtem neki, számos alkalommal próbáltam meg elérni, de a próbálkozásaimnak semmi eredménye nem lett.

Keserű mosolyra húzom dús ajkaimat, kilépve az erkélyre. Megborzongok a hideg, fagyos szellőtől, mi bekebelez, magával ragad, mégsem törődök vele, csak előhúzom zsebem rejtekéből az én mentsváramat; a cigarettát.

A hó borította tájat szemlélem, miközben lassan pöfékelek, folyton rád gondolva. Azt mondtad a cigaretta öl és nyomorba dönt-talán igazad van. Aznap vesztünk össze először. Túlságosan különbözünk egymástól, mégsem tudunk egymás nélkül élni. Úgy vonzzuk egymást, mint két mágnes.

Te a komolyzene híve vagy, míg én a rockot preferálom, a saját bandámmal egyetemben. Míg te utálod a káros dolgokat, én megveszek értük. Én a gitárom húrjait pengetem éjszakánként, te a zongora billentyűit püfölöd éjszakába nyúlva. Míg te osztályelső vagy, én rebellis életet élek. Komoly célokat tűztél ki magad elé, tudod hova tartsz, és én? Én az árral sodródok, egy mihaszna, semmirekellő vagyok.

Mégis mi tévő legyek? Engedjelek el, érd el a céljaidat, tanulj a legjobb egyetemen, vagy önző módon tartsalak magam mellett? Tudom, hogy mi lenne a helyes út, a jó döntés, mégsem tudom meglépni. Nélküled semmit sem érnék, visszahúznának a démonok, újra rossz útra tévednék. Félő, hogy ha elhagynál, nem látnám többé a ragyogó napot, csupán a sötétséget, mi magába kebelezne.

Halk sóhajjal engedtem ki a füstöt ajkaim bunkeréből, összébb húzva magamon a pulcsimat, továbbra is, kitartóan a látképet pásztázva. Merre lehetsz...?

Szinte villámcsapásként ért a felismerés. Másodperc tört része alatt pöcköltem el a még égő bűz rudat, egyenesen az előszobába sietve, hogy felöltözhessek. Nem szóltam senkinek se, hogy eljöttem, csupán gyors léptekkel róttam a kihalt, viharverte utcákat. Hogyan lehettem ekkora idióta, hogy erre nem gondoltam?

Megkönnyebbült mosoly kúszott arcomra, amint megláttam a dombon elhelyezkedő kilátót, ahol fel volt kapcsolva a világítás. Halkan lépkedtem a lépcsőn, a lehető legkevesebb neszt, zajt csapva, de mosolyom levakarhatatlan lett, amint meghallottam Chopin egyik remekművét, ami a kedvenced volt. Órákat áradoztál róla, én pedig órákig hallgattam, ahogyan eljátszod ugyanazt a dallamot. A lépcső tetején megálltam, hiszen ott voltál előttem, teljes valódban.

A korláton ücsörögtél lehunyt pillákkal, mik a lámpának köszönhetően, gyönyörű árnyékot vetettek orcádra. Kék sálad eltakarta az arcod negyedét, de még így is láttam, hogy halovány pírban úszik, a dermesztő hideg miatt. Kezeiden kesztyű pihent, amiket még én vettem neked az egyik vásáron, azonban markodban szorongattál valamit. Nem sokáig kellett vizsgálnom; hamar rájöttem, hogy a tőlem kapott karkötődet szorongatod, amin egy zongora alakú medál fityegett. Az egyik versenyed alkalma után kaptad tőlem, amit természetesen megnyertél, de te fortyogtál a dühtől. Azt mondtad, hogy még életedben nem játszottál ilyen pocsékul, hogy nem érdemled meg a győzelmet, hogy vannak nálad sokkal jobbak is. Csendben, mosolyomat leplezve hallgattam végig mondandódat, hiszen vicces volt, hogy bár sosem káromkodtál, most mégis kicsúszott pár szitokszó.