K-pop Yaoi Oneshot (Javítás alatt)

Emotions - YoonSeok + ( ?? X ??)

-Boldog Karácsonyt! - kiáltották el magukat a szüleim nevetve.

-Nektek is - motyogtam halkan, egy halvány mosollyal orcámon, mely egy cseppet sem volt őszinte.

Persze, örültem neki, hogy végre láthatom őket, velük tölthetek egy kis időt és végre szabad a karácsonyunk, de valami még is nyomta a szívemet. Méghozzá az, hogy HoSeok egyedül volt otthon, a dormban. A többiek mind hazamentek a családdal ünnepelni, de HoSeok nem tudott, ezért ott maradt egyes egyedül. Mielőtt eljöttem, megkérdeztem tőle, hogy biztosan meg lesz-e, de ő csak rám mosolygott, hogy igen. Én viszont tudtam, hogy az ő mosolya sem volt őszinte. HoSeok az évek alatt nyitott könyvvé vált számomra. Tudtam mikor mosolyog őszintén és mikor nem.

Sokan tartanak szőrös szívűnek, vagy esetleg érzéketlennek, de nem vagyok az. Jó, sokszor lehet az vagyok, de HoSeok mellett nem. Ha akarok, ha nem, őszintén nevetek mellette, felszabadult vagyok és a betegségem sem jut eszembe. Emlékszem, amikor először az első koncertünk volt és HoSeok adott erőt.

A rajongók hangosan sikongattak és kántálták a nevünket, pedig még kint se voltunk. A többiek izgatottan várták, hogy végre megmutathassák, hogy mit is tudnak, hogy ellopják a lányok szívét, mindenki boldog volt, kivéve engem. Az egyik folyosó végén ültem, átkarolva térdeimet, azon támasztva meg fejemet és óvatosan dülöngéltem. Tudtam, hogy mire vállalkozok azzal, hogy idol leszek, de ez nem fog nekem menni. Túl sokan vannak, túl hangosak és...

-YoonGi hyung? - szólított meg valaki, ezért ijedten kaptam fel kobakomat és meglepetten tapasztaltam, hogy HoSeok az.

-Igen? - próbáltam leplezni, hogy mennyire szorongok és azt a bátor, hideg Sugát mutatni.

-Baj van? - jött közelebb, szorosan mellém ülve. Ahogy vettem egy mély levegőt, megéreztem illatát. Mámorító volt. Nem volt rajta parfüm vagy más, ez az ő illata volt...

-Nem... nincs - mosolyogtam rá, de nem viszonozta.

-Ha nincs baj, miért vagy itt egyedül?

-Egy kis magányra volt csak szükségem. Tudod, még nem fogtam fel, hogy debütáltunk... - nevettem fel zavartan, elnézve a másik irányba

-Most magadnak hazudsz, vagy nekem?

Meglepetten néztem rá, és már éppen kérdőre akartam vonni, amiért ilyen tiszteletlen hangnemet engedett meg magának, de az összes szótag a torkomra égett tette miatt.

Gyorsan tárta ki karjait, szoros ölelésbe vonva vékonyka testemet, amit nem tudtam hova tenni. Hatalmas szemekkel néztem magam elé, és próbáltam elhúzódni, de nem hagyta. Végül, beletörődően simultam ölelésébe, mellkasába temetve arcomat.

Őszintén, nem tudom mennyi ideig üldögélhettünk így, de akkor nem is érdekelt. Meglepődtem magamon, ugyanis ilyenkor sosem tudtam megfelelően megnyugodni, ám most mégis az voltam. És tudtam... tudtam, hogy HoSeok miatt.

-Jobb? - kérdezte halkan a fekete hajú fiú, szüntelenül simogatva hátamat.

-Igen... jobb - sutyorogtam alig hallhatóan, de tudtam, hogy hallotta, hiszen szorított ölelésén.

Akkor, attól a naptól kezdve figyeltem fel jobban HoSeokra. Nem értettem magamat, hogy miért is nézem meg tánc közben, de tagadhatatlanul tetszett a látvány. Az izzadságtól nedves fekete tincsei, amik a szemébe hullottak, az átizzadt, fehér trikója, mi tökéletesen tapadt rá, és a szenvedélytől csillogó íriszei. Sok álmatlan éjszakám volt ez miatt. Sosem vallottam magamat melegnek és nem is éreztem, hogy az volnék, hiszen sok lányt megnéztem, még a rajongóinkat is, de egy hiba volt; HoSeok sokkal jobban tetszett, mint bármelyik lány. Nagyon megrémített a tudat, hogy egy fiú tetszik és az is, hogy egyáltalán tetszik nekem valaki. Az elején az is elég ijesztő volt, hogy ennyire közel engedtem magamhoz valakit, mivel nem volt szokásom ez, de HoSeok csak jött és rám tukmálta magát - ha lehet így fogalmazni. Mindig ő adott reményt, és már kezdtem érteni, hogy miért a J-Hope nevet választotta magának, de egyik nap arra is rájöttem, hogy a reményt adó személyeknek is kell néha valaki, aki támaszt nyújt nekik.