A beteg ✔

• 6 •

Teltek-múltak a napok, hónapok. Már annyira csökkent a büntetése, hogy három órát elhagyhatja az otthonát. Ezt - saját elmondása szerint - az anyjával tölti a városban. Segít neki a boltból hazacipelni a holmikat, vagy épp bevásárol, ha édesanyja nem ér rá. Ha nem tud mit csinálni, akkor eljön velem futni a parkba. Nem tud leszakadni rólam, bár nem is bántam. Őszintén szólva ezalatt a majdnem négy év alatt megkedveltem. Talán túlságosan is, ami ugyan nem lett volna szabad, de nem tudtam engedni az érzéseimnek. De addig jó, míg nem fajulnak el a dolgok.. Hihetetlen, hogy életem első kezeltjéből akár még barát is lehet.

A születésnapján elmentünk fagyizni. Bár ragaszkodott ahhoz, hogy ő fizessen, most mégis én nyertem.
- Na jó, de akkor legközelebb én fizetek Jiyeon! - nevet önfeledten.

Sokkal felszabadultabb volt, mint a megismerkedésünkkor. Valahogy.. nem is tudom rá a megfelelő kifejezést. Meggyógyult?

Ámbár hiába lettünk "barátok", igyekeztem azért megtartani a távolságot, ami köztünk van. Elvégre is ő csak a betegem. Nem is tegezem őt, hogy érzékelje, hol a határ.

- Mondja Hansol, mit csinál ebben a tengernyi szabadidejében?
- Rajzolok. Sokat.
- Valóban? És mit, ha szabad kérdeznem? - eddig nem említette, mi a hobbija. Sosem, inkább kitért a válasz elől. Ezért beleuntam és nem is érdeklődtem utána tovább.
- A tájat, vagy épp random embereket az utcáról. - vont vállat.
- Érdekes.
- Akarod látni? - a szeme csillogott. Engem pedig hajtott a kíváncsiság.
- Szeretném.
- Akkor gyere! - azzal megragadta a csuklóm és úgy húzott maga után, fel a tetőtérre. Őszintén szólva azt hittem, hogy valami mappában gyűjti őket. De ezek szerint akkor mégsem.
- Várjon, lassabban! Most hova visz?
- Megmutatom a rajzaim, nem ezt akartad? - majd elengedett. A tetőtéren volt egy kis fedett helyiség, ahová mintegy galériában a képek a falra voltak felhelyezve. Meg kell hagyni, gyönyörűen rajzol. A szöuli kertvárosi tájat, egy parkot, vagy épp egy labdázó kislányt az utcáról. A tetőről mindezt nagyon jól lehetett látni.
- Hansol, ezeket tényleg mind maga rajzolta?
- Igen. Tetszik? - egy egoista mosoly ült ki az arcára. - Ott vannak portrék is. - bökött a másik fal felé.

Átsétáltam oda, de a mesterművek okozta hatásból egy pillanat alatt felocsúdtam. Valóban nagyon aprólékos és pontos munkát végzett, de... a képeken az áldozatainak arca volt. Ezt csak onnan tudom, ki kicsoda, mert az aktájában bele voltak tűzve az elhunytak képei. De itt hét portré van. És én csak öt halottról tudok.
- Hansol, maga.. ezek az ... áldozatai!
- Valóban. - úgy mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Csak zsebre dugott kézzel állt mellettem. - Megmondtam, hogy sosem fogom elfelejteni az arcukat, az utolsó pillantasaikat.
- De itt hét portré van! Maga valamit titkol előlem..
- Mondd, Jiyeon, tudsz táncolni?
- Legyen szíves, ne kezdje el újból! - rivalltam rá. Utálom, valaki kérdésre kérdéssel felel, ami ráadasul nem is kapcsolódik a témához. Így Hansolnál sem engedek. Néha olyan érzésem van, mintha más személy lenne. Mintha két Han lenne. Ez skizofréniára utal, bár már másfél év éve nem volt erre példa..
- Mondd Jiyeon, mit kezdek megint? Hisz én csak annyit kérdeztem, hogy tudsz-e táncolni.
- Pont ez az, hogy magának mindig akkor kell visszakérdeznie, amikor fontos dologra várom a választ?! - a végére már fel is emeltem a hangom, holott nem lett volna szabad. Hansol csendben hallgatta a kifakadásom, némán tűrte, ahogy a szemébe mondom mindezt. Mikor befejeztem, hirtelen megragadta a felkarom és megfordított, így a fallal szemben álltam. Szorosan markolta a karom megakadályozva ezzel azt, hogy bármerre is el tudjak menekülni. Féltem. Ennyi idő után először érzem azt, hogy félek tőle.
Közel állt hozzám és halkan suttogta a szavait a fülembe.
- Hát jó, akkor nézzük csak végig szépen sorjában. - Kirázott a hideg érzelemmentes hangjától.
- Choi Seoyeon. Im Jaesok. Im Seohyun - ez az a lány volt, akit tizenkét évesen meggyilkolt szüleivel együtt. - Song Junsu. - picit erősebben fogott - Min Hyerim.. - itt már nem volt olyan magabiztos a hangja. Ez a lány volt a barátnője. - Kim Hansik...
- Ő ki? - azt sem tudom, hogyan préseltem ki magamból ennyit is ekkora félelmi helyzetben.
- Az apám. - közölte semlegesen, majd továbbléptünk az utolsó portréhoz, ami nem is portré volt, hanem egy egész alakos kép egy lányról, aki az íróasztalánál ült egy tollat tartva a kezében.
- Ez..
- Te vagy. - fejezte be a mondatom még mindig érzelemmentes hangján. Elengedett és picit távolabb állt tőlem, hogy egyedül lehessek a saját képemmel. Még sosem rajzolt le engem senki..
Azon kaptam magam, hogy patakokban folynak a könnyeim. De miért?
Erőt véve magamon hátrafordultam. Azt hittem még mögöttem állt, de tévedtem. Már nem volt ott, hanem kiment a szabad területre és a korlátnak támaszkodott.