Az elveszett barátság

8.

- 113, 114, 115, 116, - motyogta apa. - Áh itt van. - mutatott egy fehér ajtóra amin réz színű számok mutatták a szobát.
- Mire várunk még? - kérdezte a barátnőm mikor egyikünk sem nyitotta ki. - Menjünk be!
- Noncsi - kezdetem óvatosan - biztos, hogy be akarsz menni? - kérdeztem. - Nem biztos, hogy olyan látvány fogad mint amilyet te elképzeltél.
- Minek jöttünk akkor ide?! Bámulni az ajtót és a látványon gondolkozni? - csattant fel. - Engem tovább nem érdekel én bemegyek! - jelentette ki dacosan és berontott.
Mi is utána mentünk.
- Apa. - ölelte át Noémi az apukáját zokogva.
Csend.
- Apa??? - mondta mostmár csodálkozva. - Miért nem válaszol!? Apa!!! - rázta a testet. - Meghalt? - kérdezte könnyes szemmel.
- Nem csak kómában fekszik. - válaszolt egy hang mögülünk.
- Maga mit keres itt? - kérdezte Mimi.
- Ezt kérdezhetném én is tőletek - nézett ránk a férfi.
- Mi meg tudjuk magyarázni! - jelentette ki apa.
- Balázs???
- Bertalan?
- Oh drága barátom! - ölelte meg egymást a két férfi.
Össze néztünk Noncsival és a szemkontaktusból rögtön megértettük, hogy egyikünk sem tudja, hogy ez ki a bánat.
- Gyerekek! Bemutatom Bertalant. Az egyetemen nagy barátok voltunk és mikor kikerültünk onnan utána együtt dolgoztunk itt. Ebben a kórházban.
- Az apádat nagyon régóta ismerem már. Régebb óta mint te. - mondta nekem Berci egy kacsintás kíséretében.
- Maga honnan ismer engem? Honnan tudja, hogy én vagyok a lánya?
- Ez egészen egyszerű. Teljesen az apádra ütöttél. A szeme az alkata mindene.
- Jé tényleg! - szállt be Nono is a beszélgetésbe. - Ugyan olyan a szemetek! - mutatott rám majd apura.
- Igen ugyan olyan - mondtam mosolyogva.

Sok késéssel de itt van a 8-dik rész!!!😘😃