Az elveszett barátság

7.

- Erre - mutatott apa egy hátsó ajtóra.
Bementünk. Egy gyógyszerekkel és különféle kotyvalékokkal teli szobában találtuk magunkat.
- Azta ez mi? - mutatott felénk a barátnőm egy üvegcsét amiben zöld lötty kavargott.
- Nem tudom de inkább tedd le. - tanácsoltam neki.
- Gyertek már! - húzott apa minket egy másik ajtó felé.
- Te honnan tudsz ennyi mindent? - kérdeztem futás közben.
- Régebben ide hívtak ha sokkos állapotban lévő betegeket kellett kezelnem. De amióta saját rendelőm van nem járok ide.
Közben elértünk a lifthez. Hányas szintre kell menni? - kérdezte Mimi aput.
- Ömm... Aliz?
- Én nem tudom azt hittem, hogy te tudod.
- Hívjuk fel anyut! - vette elő a telefonját.
- Ne. Akkor azt is el kellene mondani, hogy engedély nélkül jöttünk be. - figyelmeztettem.
- Igaz.
- Kérdezzük meg a portán. - javasoltam.
- Intézem - szólalt meg apa.

- Jó estét kívánok! Én vagyok a helyettesítő orvos. Szeretném megtudni, hogy Tóth János melyik szobában fekszik. - improvizált az apukám.
- A 117-ben. De ön melyik orvost helyettesíti? - kérdezte a portás.
- Ömm.. Déri Tamást - olvasta le egy kartonról az áldoki.
- Aha. És ezek kik? - mutatott ránk a recepciós.
- Ők hallgatók. Ők a legjobbak az egész egyetemen.
- Várjunk csak. - nézett ránk vagyis mögénk a nőci. Maga meg mit csinál sietett ki a pult mögül és elsietett egy bal oldali folyosóra.
- Huh már azt hittem, hogy rájött - súgtam oda apunak miután halló távolságon kívül voltunk.
- Én is. - mosolygott. - De menjünk ha még találkozni akarunk Jánossal.

Itt az újabb rész. Ez se lett hosszú de azért remélem tetszik. Olvassátok el és ha tetszett nyomjatok egy VOTE - ot.