Kiss with a fist [ Pietro & Peter Maximoff ]

Tizenhaaaatodik

  - Sajnálom, amit mondtam a tegnap este. Én kicsit bosszús voltam mert azt hittem, hogy játsszol a bátyám érzéseivel. Csak azután láttam, hogy mit érzel te. - szólalt meg elsőre Wanda.

A hangja őszintén bűnbánó volt és szomorú, a szemei az enyémet keresték. Szép volt tőle, hogy eljött, habár első gondolatom az volt, hogy: Mit akar még a fejemhez vágni? De amikor a kezeit görcsösen maga mellett tartotta, tudtam, hogy most nem számon akart kérni. Nem válaszoltam, noha megbocsájtottam neki, nem tudhatta és valóban, és elismerem minden zavaros. Jót akart Pietrónak, én is ezt akarom, ezért akarok inkább távol maradni tőle. Bólintottam és vonakodva beengedtem, ez nem folyosóra való téma volt. Wanda tétován belépett és nem találta a helyét a szobámban.

  - Miért nem mondtad? - kérdezte halkan.

Kényelmetlen volt a téma és szinte szorongtam, a lány ezt bizonyára érezte is. Úgy utálom, hogy gyengém ez a téma. Nem szoktam erről senkivel sem beszélni, még magammal sem, kerültem is a témát rendesen. Nem gondoltam volna, hogy valaha olyan helyzetbe kerültem volna, hogy a szerelmes filmekben legyek. Egyszer viszont úgyis szembe kell majd néznem a félelmemmel, ezzel tisztában vagyok. De nem gondoltam volna, hogy éppen Wanda fog majd szembesíteni. Magamra gondoltam, azon agyaltam hogyan fogalmazzam meg mi ez az egész, ja és hogy miért nem mondtam? Álltam volna oda az emberek elé? Még apámnak sem mertem mondani, hogy nem megyek majd soha férjhez. Nem akartam elkeseríteni, soha nem tenném ki a fájdalomnak. A másik dolog, hogy nem volt ki máshoz forduljak. A bátyám mindig mellettem volt persze, de neki sem mertem erről beszélni. Nem fokozom, az önfejűségem állított meg attól, hogy bárkinek is megnyíljak, valamint az, hogy azt hittem egyedül is boldogulok. Én mindig azt hittem, hogy a magány hasznos.

  - Mert én érzéketlen ember vagyok, aki a humorba menekül a magány és a fájdalom elől, mert képtelen a szerelmet elviselni. - mondtam kanyarulatos fanyar mosollyal.

Belegondoltam abba, hogy ezek a mondatok a legőszintébbek rám nézve. Én ilyen ember vagyok, aki tényleg a humorba menekült mindig. Nevettem az óvodában a többi lányon aki az esküvőjét tervezte, kinevettem az osztálytársaim, amikor tetszett nekik valaki. Valahogy, úgy elvicceltem a magányt és nem is tűnt fel ez másnak. De vajon el tudom bliccelni az életem is?
Láttam, Wanda nem érti ezt igazán, ráztam a fejem, miért is értené? Senki nem annyira gyáva, mint én. Magamnak ugrottam volna mérgemben, de azt azért mégsem tettem. Higgadtan álltam most már a Skarlát Boszorkány előtt, hadd szedjen szét, ha akar, nekem már mindegy.

  - Nem a szeretettel van gondom, Wanda, hanem a szerelemmel. - magyaráztam lassan - Az sokkal intimebb számomra, mint más egyéb érzés. Én pedig nem szeretek senkit sem közel engedni igazán.

Wanda most már bólintott, értette és megértette, a dolgaim. Ő is zárkózott, mint én, így bizonyára nem eshetett nehezére a  dolog. Most, hogy kimondtam, máshogy nézett rám, láttam a szemében, nem volt már gyanúsítás. Kimondtam az életem foltját, az egyetlen dolgot, ami sakkban tarthat. Wanda most már tudja, bízom benne annyira, hogy tudhatja. Megkönnyebbültem-e? Nem igazán, de valami változást azért már érzek magamban. Lenéztem rá, Wanda csendben figyelt, úgy ült, mint egy diák a padban. A kék szemei változatlanul megszomorodott fényben szikráztak.

  - Ezért nem reagáltam a viselkedésükre.

Befejeztem, ennyi a mondandóm és magyarázatom a viselkedésemre vonatkozólag. Kicsit úgy éreztem magam mintha anyám lenne és én beszámolok neki a szerelmi életemről. Ez jó dolog lenne, mert hát én anya nélkül nőttem fel, apám nem nősült újra, hisz az anyám meghalt szülés közben. Ha erre gondolok mekkora áldozat vagyok, rosszul vagyok magamtól. Megráztam a fejem és nem kalandoztam gondolatban tovább. Itt vagyok egy mutánssal és egy csajos dolgot beszélünk meg. Egek.