A sorsod nem te választod

¤First¤

Az iskola kapuja előtt álltam. Ünneplőben, tetőtől-talpig fekete fehérben, az évnyitóra felkészülten, na meg persze egy kis bőrszínben. (azaz pár kiló alapozó ami eltűnteti a fehérségem) El se tudom mondani mennyire izgultam. Viszont bennem az izgalomnál sokkal erősebb érzelmek is kavarogtak. Ezek közül a legismertebb és legerősebb a félelem volt.

Nem tudtam átlépni a kapun, ami miatt sokan elég hülyének néztek, mások egyszerűen próbáltak kikerülni, rosszabb esetben nekem jöttek. Ennek ellenére én csak álltam és transzba esve néztem az óriási, fehér épületet.

"-Nem akarok menni. Mindenki engem fog nézni, és csúfolnak majd-nyafogtam a nevelőanyukámnak. -Jaj, kincsem. Te így vagy tökéletes, nincs miért szégyenkezned és, ha valaki csúfolni mer én magam fogom agyonütni a kis ördögöt-próbált keménynek látszani, de én tudtam, hogy vajból van a szíve. Lágy mosolyával a ráncai is jobban látszottak, de éppen emiatt volt olyan megnyugtató a tekintete- Na eredj! Szerezz barátokat!"

Ez az emlék 8 éves koromból jutott eszembe. Akkor mentem általánosba, és akkor is pont így féltem. A félelmem valószínűleg elmúlt volna mostanra, ha akkor nem közösítenek ki. Hirtelen valaminek -inkább valakinek- a lehelletét éreztem a tarkómon.

-KHMmmmm...-hátra fordultam, a hang irányába. Egy HMCS (helyi menő csávó) kinézetű srác volt előttem. Nagyon nem is foglalkoztam vele, inkább azon kezdtem el idegeskedni, hogy amíg én "transzban" voltam, addigra már eltűnt a tömeg, és csak mi ketten álltunk a kapu előtt-Nem tudom eldönteni, hogy te most szobornak jöttél, vagy oszlopnak? Segítenél dönteni?-nevetett ki, mintha a világ legjobb viccét mondta volna. HA HA HA.....

-Bocsánat, ha megsértettem a hatalmas egodat azzal, hogy itt álltam. Most komolyan olyan nehéz lett volna kikerülni és figyelmen kívül hagyni?-vontam fel az egyik kihúzott szemöldököm, mire megint kinevetett. Esküszöm már most képes lettem volna megfolytani annyira idegesített. (egyik rossz tulajdonságom, hogy hirtelen haragú vagyok)

-Feltűnt már, hogy csak te és én vagyunk azok akik késnek? Meg is köszönhetnéd, hogy felébresztettelek a bambulásodból, és visszahoztalak a valóságba. Szívesen-mondta ezt úgy mint egy arrogáns seggfej, aki magán kívül egyetlen embert ismer, azt akit a tükörben lát. (Ez az ő esetében szerintem igaz is volt.) Viszont be kellett valljam igaza volt. Ha nem szól akkor egész nap itt álltam volna. Rájöttem, hogy ebben a szópárbajban már semmi esélyem fölé kerekedni, tehát szó nélkül sarkon fordultam, és bementem az épületbe. Még pár pillanatig nyugtom volt, de mire odaértem a teremhez, meghallottam a lépteit mögöttem.

-Mit akarsz? Lennél szíves békén hagyni a nyomorékokat, és a saját dolgodra menni?-fordultam a fiú felé aki addigra odaért elém.

-Én pont oda megyek!-mondta a számomra rémálmot jelentő mondatot. Már csak az hiányzott, hogy egy ilyen kis beképzelt, beszólogatós csávó elszúrja a középiskolás éveim.

-Na, neeee.... ugye nem le....

-De, ezek szerint osztálytársak leszünk. Nagyon sajnálom, de ezt a kis csevejt most be kell fejeznünk, ugyanis én iskolába jöttem, nem egyszemélyes állatkertbe.

Lesokkolódtam. Szellemként mentem be a terembe a fiú után. Csak a tanár hangja zökkentett ki az utálkozásból.

-Heather Snare? Kérem foglalj helyet. Te is fiam-mondta a srácnak, akinek mivel nem tudtam a nevét, ezért el is neveztem magamban kócosnak (gondolhatjátok miért) -Remélem évközben nem lesznek örökös késők-folytatta a tanár- Tehát nektek is elmondom, hogy ebben az első órában ismerkedünk. Ebben a körben (mivel így voltak elrendezve a székek) magatokról kell mesélni, de ne az egész életrajzotokat légyszives. Sokan vagyunk és az idő szoros.