A sorsod nem te választod

+Third+

Ugyanis, ha elfutok feltűnést keltek, és meglátná a bőrszínem, ha nem akkor is, tehát gondoltam szép lassan feltűnés nélkül elsettenkedek, de ez a tervem most bukott el....Most, amikor felémnézett..............

  Szívem szerint azonnal kértem volna az ásót, és elástam volna magam. Miután jól megbámult, elindult felém. Meglepődtem, mert nem a megszokott "én vagyok a nagymenő" járással jött felém. Inkább egy visszahúzódó, elveszett kisfiúhoz hasonlított. Ahogy őt néztem-miközben leült a mellettem lévő hintára-rájöttem valamire. Én is pont ilyen elveszett vagyok, de ő vajon mitől az? Hisz ő a suli nagymenője.

     -Szia! Én tudom ki vagy, viszont szerintem te a létezésemről se tudsz, ugye?!-törtem meg a csendet, mivel már egy ideje egymás mellett ültünk, és magunk elé bámultunk.

     -Igazad van. Fogalmam sincs. Viszont, ahogy elnézlek nem is szeretnéd elmondani-már éppen vissza akartam neki szólni, mekkora egy tapló, de olyat mondott, amire nem számítottam, és teljesen megváltoztatta a véleményem róla-Hidd el, megértem. Szégyelled mi? Bár neked rosszabb, nem tudsz vele mit csinálni, én legalább titkolni tudom.

     -Először is, tudok vele mit csinálni. Minden nap halálra alapozózom magam, és eddig még senki nem jött rá az új osztályomból. Tudod, egy suliba járunk. Másodszor pedig nem értelek. Neked meg mit kéne titkolnod, vagy mi az ami ennyire megvisel?!-fürkésztem őt őszintén együttérző tekintettel.

     -Hööö, azt hittem már kitaláltad. Tudod, szerelmes vagyok....-nézett rám, az eddiginél is szomorúbb, szinte már könnyes szemeivel.

     -Hogy, miiii? Mégis mi baj van azzal? Semmi szégyellni való, vagy rossz érzés-értetlenkedtem, de hirtelen koppant  (vagyis leesett) -ha csak nem vagy....... - Nem tudtam mit mondhatnék- Jól sejtem, hogy ezt eddig csak nekem mondtad el?

     -Igen. Már nem bírom tovább. Másoknak miért megy olyan könnyen?!-fakadtak ki belőle a könnyek. - Csak odamegy a másikhoz megmondja neki mit érez, és boldogan élnek míg meg nem halnak. Miért csesz ki velem ennyire az élet? Miért?- a végére már a homokban ült, és ott sírt. Mivel mindenképp segíteni szerettem volna neki, ezért leültem vele szembe, és megöleltem. Tudtam milyen ez, és azt is, hogy mit érezhet. Neki is kell egy váll, amin kisírhatja magát, ez esetben gondolom én leszek az. Kb. pár percig tarott neki, de lassan lenyugodott, és megbeszéltük, hogy egy séta közben megbeszéljük a dolgokat.

      -És..ki az? Hanyadikas? Mesélsz róla, mert nagyon kíváncsi vagyok?!-néztem rá könyörgő szemekkel.

     -Rendben. Most már, úgyis tudod, minek itt abba hagyni. Az osztálytársad az-szó szerint leesett az állam, és ez eléggé látszott is -Igen, jól hallottad! Én a suli végzős nagymenője, egy kis aranyos, visszahúzódó, gyönyörű, őszinte... -én unott fejjel hallgattam az áradozásait, de nem mondtam semmit, rájött magától is-oooohh, bocsi majd következőre kevesebbet áradozom. De a lényeg, hogy belezúgtam a világ legcukibb Tristan Dulce nevű fiújába. Azok az állkapcsok... Olyat még nem látott az ember-kalandozott el megint az említett fiúra gondolva. Nagyon furcsa volt látni, hogy van egy ilyen oldala is, de illett hozzá.

     -UUuuu, ő tényleg cuki-a mondatom hallatára féltékenyen, és mérgesen nézett rám, aztán egyből helyesbítettem-persze nem, úgy. Csak megdicsértem az ízlésedet-röhögtem ki. Jó érzés volt vele beszélgetni. Mindketten idegenek voltunk a másik számára, ezért tulajdonképpen bármilyen titkunkat elmondhattuk a másiknak.

     -Na, és mi van veled....Hófehérke?!-látszott, hogy büszke magára, mert kitalálta a legjobban rám illő becenevet, ami nekem is nagyon tetszett.

     -Kérdezz bármit, amire kíváncsi vagy.

     -Mi az oka annak, hogy ennyire együtt tudsz érezni velem?-kérdezte kíváncsi, de egyben félő szemekkel.

     -Tudod... a gyerekkorom nem volt túl fényes. A szüleim, azaz az anyám aki miután megszült, összepakolt otthon, és elment. Egy k**va cetlit se volt képes hátra hagyni. Viszont ne hidd azt, hogy apám jobb volt nála. Miután megtudta, hogy egyedül kéne nevelnie, fogta magát írt egy szerződést, elment egy árvaházba. Most jön az a rész, hogy te azt gondolod árvaházban nevelkedtem, de nem így volt. Az árvaházban talált egy öreg házaspárt, akikkel beszélt rólam, és megkérte, hogy neveljenek fel, és legyenek a szüleim. Őket nagyon szerettem, de nem minden alakulhat mindig jól-éppen a történet közepén tartottam, amikor a telóm rezgett. Igen hülyeség, de amiatt jelzett, mert pár perc múlva ki fog jönni a kedvenc sorozatom új része. Láttam a mellettem álló fiún, hogy nagyon sajnál amiért ezek történtek velem, és várja a történet folytatását, de ez akkor nem következett be-Figyelj, nekem mennem kell! Majd még beszélünk, rendben? Rám mindenben számíthatsz. Szia!-integettem, miközben gyorslépésben kezdtem menni a lakásom felé. 

  Otthon, a sötétben egy tál pop corn-nal az ölemben néztem a kedvenc animémet, a Yuri! on ice-ot. Kb. este tíz óra lehetett mire végeztem a filmek/sorozatok nézésével. Azután elmentem aludni, és alig vártam a holnapot.

˘°˘°˘°˘°˘°˘°˘°˘°˘°˘°˘

  A suliban a szekrényünk előtt találkoztam Monával. Hozzám hasonlóan nagyon vidám volt. Közösen elmentünk a terembe ahol az első óránk, vagyis az irodalom lesz. Miközben mindenféléről beszélgettünk, én a szememmel két embert kerestem. Az egyik Tristan volt, mert ki akartam deríteni, hogy szegény, reménytelenül szerelmes Isa-nak van-e valami esélye nála, a másik pedig az a gyerek volt, aki miatt tegnap annyit sírtam. Még a nevét se tudom. Ki kell derítenem róla valamit. A gondolatmenetemet-és a beszélgetésünket-az irodalom tanár zavarta meg. Természetesen, ahogy az szokott lenni az első órán, mindenki beszélt egy kicsit magáról, megbeszéltük mit fogunk csinálni ebben az évben, és kb. minden egyes órán ez ment. 

  A nap végére semmit nem értettem. A srác aki tegnap utánam futott nem jött, és nem is nagyon tudtam másra gondolni, csak arra, hogy miért nem. Gondoltam beteg lett vagy elutazott, vagy hasonlók. Majd holnap beszélek vele, ha jön suliba. 

  Monával együtt indultunk el a sulitól, akarom mondani indultunk volna...

     -Hé, Heather! Beszélhetünk?-szólt utánam Isa, ezt még úgy részben megértettem, de az utána jövőket, enyhén szólva nem értettem..

     -Heather, ha van egy kis időd, tudnánk beszélni?-jött oda Jack, az a srác, aki tegnap felébresztett a bambulásomból. De itt még nem volt vége.

     -Hello, Heather, ráér...-kérdezte volna meg, de szegény Tristannak feltűnt mennyire feszült a légkör, és inkább elhallgatott.

     -Heather, nem érsz rá még egy kicsit beszélgetni a sok rajongód után?-jött oda Mona, amivel már nem tudtam mit kezdeni és elnevettem magam.

     -Még valaki nem szeretne csatlakozni? Időm, mint a tenger-erre már mindenki röhögött, de senki nem értette-én a legkevésbé-hogy miért akar mindenki beszélni velem.

****************************************

Sziasztok!

Bocsi, hogy ennyit késtem, de szünet van és próbálom kihasználni. Mostmár egyre gyorsabban írok, ezért szerintem egyre több rész lesz, és egyre jobban csavarodnak össze azok a szálak. Remélem ezután is velem tartotok, és ha van annyi időtök,mint főhősnőnknek akkor légyszíves írjatok visszajelzéseket kommentben. Ha szeretnétek, akkor írok egy részt, ahol tisztázom az eddigi dolgokat a szereplőkről, és a történetről.

Abbye