Szívmély

1. fejezet

„... úgy érezte, megállt az idő. Megállt, és amikor aztán sóhajtva újra elindult, semmi sem lehetett többé ugyanaz, ami volt." (Éjmélyi mesék – Sosem volt...)

Tizenkét évvel ezelőtt...

A lány ártatlan volt, még hitt a mesékben.

Abigél mosolyogva nézegeti a mondatot. Tagadhatatlanul van benne valami – igazából úgy érzi, hogy ez egy határozottan jó első mondat. Ha ő olvasná, neki biztos tetszene. Talán a „még" teszi, bár az is lehet, hogy az „ártatlan" – mert mindkettő sejtet valamit. Valamit, ami be fog következni.

Abigél elhúzza a száját – igazán kár, hogy fogalma sincs, hogy mi is legyen az, ami majd bekövetkezik. Mert az jó, hogy adott egy lány, de mi legyen vele?

Elmélázva rágcsálja a tolla végét, miközben hátradől. Észre se veszi, hogy bal kezével a válla elé húzza lófarokba fogott haját, és a végét az ujjai köré csavarja. Teljesen kizárja az osztálytársai beszélgetéseit, kiáltásait, a felcsattanó vidám röhögéseket.

Bosszantja, hogy újra az iskolapadban kell ülnie – élvezte a szabadságot, élvezte az utolsó önfeledt hónapokat az érettségi előtt. Jól tudja, hogy olyan nyara, mint az idei, soha nem lesz többet. Jövőre már más lesz – várja majd az egyetem (legalábbis reméli, hogy várja), egy egészen másik, új világ. Ez volt az utolsó olyan nyara, amikor még gyereknek érezhette magát. És sajnos túl gyorsan ért véget, semmire sem volt elég, pedig annyi mindent tervezett. De ezen már kár bánkódni – állapítja meg magában mogorván, miközben vágyakozva figyeli az ablakon túl a park szelíden suttogó fáit, a mélyzöld leveleket és a szelíd fény-árnyék keringőt.

A nyár még nem intett búcsút, és így talán még nehezebb, hogy itt kell ülnie. Pedig annyival izgalmasabb lenne, ha odakint a kertjükben az egyik cseresznye- vagy almafa ágai közt üldögélhetne. Ha ott ülne, minden bizonnyal nem kellene azon töprengenie, hogy mi is legyen ezzel az ártatlan leányzóval, rögtön tudná.

Abigél a csendre kapja fel a fejét. Az osztály mintha egyszerre némulna el, mintha hirtelen mindenki visszafojtaná a lélegzetét. Abigél a tanterem ajtaja felé fordul, az új tanár épp abban a pillanatban zárja be az ajtót maga után és fordul az osztály felé.

Ez a pillanat titkok felkavaró mélye és éjfeketén szétomló varázslat, mint egy függöny lebbenése, vagy mint amikor álom születik – olyan pillanat, amire tudja, hogy egész életében emlékezni fog. Mert vannak ilyen pillanatok. Pillanatok, amelyek nem múlnak el nyomtalanul, amelyek kitörölhetetlenül bevésik magukat az emlékek közé, pillanatok, amelyek mintha megdermednének, mintha az idő azt mondaná: „most kegyelmet kapsz, használd ki".

Abigél nem pislog, és nem vesz levegőt. A szíve tébolyult dobogása mintha az egész testét remegésbe vonná. Nem hall semmit, a vére lüktet, robaja minden mást elnyom. Nincs nyár, nincs madárcsicsergés, nincs szelíd falevélsuttogás.

Csak ez az idegen férfi létezik most. Az átható kék szempár, a simára borotvált arc, a karakteres, kicsit talán kemény, rideg vonások, a keskeny száj, a férfi homlokába hulló szőkés tincsek – a részletek és az egész... Abigél úgy érzi, mintha zuhanna.

A férfi ellép az ajtótól, a pillanat széttörik. Abigél újra képes felfogni maga körül a világot, de valahogy minden más most – hogy miben, azt nem tudná megmondani, de mégis más. Mintha eddig elveszett lett volna, most pedig már nem lenne az. Mintha tudná, hova tartozik.

A férfi leteszi a naplót a tanári asztalra, de nem ül le. Az osztály fölé magasodik, határozottan, szilárdan áll – és Abigél, ahogy nézi, biztonságban érzi magát. Mintha soha többet nem történhetne semmi rossz...