Szívmély

5. fejezet

„Nem élt, amíg a férfi egy borús, esőbe áztatott napon rá nem emelte a tekintetét." (Éjmélyi mesék – Aki csak miatta élt...)

Tizenkét évvel ezelőtt...

Abigél az iskola könyvtárában ül, és erősen próbál az előtte heverő tankönyv soraira összpontosítani – nem sok sikerrel. Rajta kívül csak a könyvtáros van a helyiségben – amit egyáltalán nem bán, nagyon szereti a könyvtár nyugalmát, a csendet, és persze a rengeteg könyv közelségét. Van ebben valami, ami elcsitítja a gondolatait, ami békét csempész a lelkébe, és erre most nagy szüksége van.

Az, hogy tegnap Ivánnal beszélgethetett a tanteremben, még mindig felkavarja. Nem tartott sokáig, mert a férfi aztán lekísérte a könyvtárba, hogy vidám könyveket válogasson neki, utána pedig magára hagyta, de... de ez már akkor is valami volt. Bár, hogy mi, azt Abigél nem tudja pontosan. Iván a tanára, talán csak kötelességének érezte felvidítani, hogy ezzel segítsen neki, de mégis... Vajon butaság, hogy reménykedik?

Az egyik könyvet éjszaka elolvasta – egyrészt érdekelte, hogy mit tart a férfi vidámnak, másrészt úgy vélte, ez alapot biztosíthat arra, hogy felkeresse, és újra beszélgessen vele. Egyébként pedig jól szórakozott a történeten, valóban kellemesen humoros olvasmány volt.

Felkapja a fejét, mikor hallja nyílni a könyvtár ajtaját. Onnan, ahol ül, nem lát rá az ajtóra – reméli, hogy nem diákok érkeztek, az jó eséllyel véget vetne az ábrándozós nyugalomnak.

– Iván, de jó, hogy jön! – fordul az idős könyvtárosnő az ajtó felé.

Abigél szíve nagyot dobban. Iván az...

– Szóltak, hogy az egyik géppel van valami? – kérdi Zsuzsa néni.

– Igen, Zsuzsika. Megnézem – feleli a férfi azon a simogató, mély hangján. Abigél egész teste libabőrös lesz.

– Nagyon köszönöm – biccent Zsuzsa néni, és visszafordul a könyve felé.

– Ugyan, nincs mit.

Iván befordul a polcok mellett. Az arca komor, de amikor észreveszi Abigélt, mintha leheletnyit megenyhülne a tekintete, mintha valami édes melegség lebbenne a mélyére – nyári alkonyatok bágyadt, tücsökmuzsikától telt színei... vagy csak képzelődik?

– Jó napot, tanár úr! – köszön halkan Abigél, és szédülten mosolyog. Tudja, hogy ez talán árulkodó, de képtelen visszafogni magát. Örül, hogy láthatja a férfit. Talán beszélgetni is tud majd vele...

– Jó napot, Abigél! – feleli csendesen Iván.

A férfi nem kapja el rögtön a tekintetét a lányról, és Abigél úgy érzi, mintha tavasz éledne a lelkében, napfénnyel és édes, rózsaszín és krémfehér ízekkel teli tavasz.

Aztán mikor Iván elhalad mellette és már nem fonódik össze a tekintetük, hirtelen minden megfakul, mint egy régi fénykép – elmosódott arcok, alig odavetett vonások. Semmi sem igazi, csak akkor, ha Iván is a része. Hogy lehet az, hogy a valósága most már a férfitól függ?

Abigél beharapja az ajkát, félretolja a könyvet, és előhúzza a földön heverő táskájából az írós füzetét. Felcsapja, átlapozza a már teleírt oldalakat, majd tollat ragad a kezébe. Jóleső izgalom önti el a testét, mint mindig, amikor valami újba kezd. Az ismeretlen csábítása ez, a felfedezés gyermeki, tiszta öröme.

Egy pillanatra behunyja a szemét, aztán mélyen beszívja a levegőt, és írni kezd.

Nem élt, amíg a férfi egy borús, esőbe áztatott napon rá nem emelte a tekintetét. Kőből faragott emlék volt, lélektelen szobor, élettelen másolat.