Szívmély

8. fejezet

„Ahogy eggyé váltak, mindketten tudták már, hogy soha többé nem létezhetnek a másik nélkül." (Éjmélyi mesék – Árnyék)

Tizenkét évvel ezelőtt...

Abigél nem hiszi el, hogy ez most tényleg komoly. Lehetetlen, hogy csak ennyi legyen. Értetlenül bámulja a férfi szálkás kézírását. Most először látja az írását, és ha a szavak nem bántanák, akkor őszinte öröm töltené el, hogy ismét megtudott valamit a férfiról. Iván betűiben van valami visszafojtott erő és lendület – a lány úgy véli, hogy a férfi írása pontosan olyan, mint ő maga, mintha mindig, folyamatosan féken kellene tartania magát, mintha állandóan azért küzdene, hogy nyugodt és visszafogott maradjon. Abigél úgy érzi, Iván igazából se nem mogorva, se nem zárkózott, csupán túl sok minden van benne ahhoz, hogy másmilyen lehessen. Ha nem tartaná magát vissza állandóan, talán olyan erők szabadulnának fel belőle, melyek megrengetnék az egész világot.

A lány megrázza a fejét – már megint butaságokon gondolkodik. Iván is csak egy ember, nem valami természetfeletti szuperhős, még akkor sem, ha a lányt minden egyes pillanatban lenyűgözi. Ahogy beszél, ahogy mozog, ahogy néz – minden mögött valami több van, és Abigél nagyon szeretné, ha megismerhetné ezt a rejtélyes, magával ragadó többet.

Ahogy azt is nagyon szeretné, ha értené, miért írt a férfi csak ennyit a házi dolgozata aljára. Abigél újra és újra elolvassa azt az egyetlen, hűvös mondatot, és fogalma sincs, hogy mit érez ebben a pillanatban. Haragot? Szomorúságot? Csalódottságot? Talán mindet egyszerre.

Tegnap... azt hitte, hogy tegnap történt valami. Persze nem gondolja, hogy a férfi beleszeretett vagy egyáltalán, hogy vonzódna hozzá, de mégis közelebb engedte magához. Nem úgy beszélt vele, mintha egyszerűen csak egy diák lenne, hanem inkább egyenrangú felnőttként, és ez varázslatos érzés volt. Pedig mennyire félve maradt abban a szűk kis teremben. Iván közelsége, az, hogy folyamatosan csak néhány lépés választja el őket egymástól, megrészegítette.

Mikor a férfi hirtelen elfordult tőle, aztán pedig a számítógéppel kezdett foglalkozni, anélkül, hogy akár csak ránézett volna, Abigél úgy gondolta, hogy mennie kellene, hogy nyilván a férfi nem vágyik a társaságára, ennek ellenére mégis maradt. Hogy miért, fogalma sincs. Csak nem tudta otthagyni a férfit, egyszerűen vele akart lenni.

Felült az asztalra, lóbázta a lábát, és egy darabig nem is szólalt meg. Iván csak egyszer nézett rá, és akkor is olyan különös, zavart volt a tekintete, bár Abigél ezt nem értette. Aztán beszélgetni kezdtek, vagyis eleinte csak Abigél beszélt, szóba hozta a könyveket, amiket Iván ajánlott neki. A férfi kurta-furcsa válaszai nem tántorították el, és aztán szépen lassan Iván is feloldódott. Egy idő után már nem is foglalkozott a számítógépekkel, csak leült az egyik székre, és mindenestül Abigélre figyelt.

Abigél akkor úgy érezte, hogy nincs nagyobb boldogság az egész világon annál, minthogy Ivánnal lehet. Már sötét volt odakint és az iskola visszhangosan kihalt volt, amikor végül rávette magát arra, hogy hazainduljon. Amikor elköszönt a férfitól, úgy tűnt, hogy ő is jól érezte magát a társaságában, és... mintha nem akarta volna, hogy kilépjen az ajtón. Persze lehet, hogy Abigél ezt csak képzelte, vagy ezt akarta látni, de attól még biztos, hogy volt valami különös Iván tekintetében. Valami gyengédség talán, ami a lány egész testét könnyű bizsergésbe vonta.

Erre most itt van ez a néhány szó, ami – akárhányszor is olvassa – mintha újra és újra a szívébe tépne.

Nem ez volt a feladat, a dolgozata így értékelhetetlen.