Szívmély

3. fejezet

„Könyörtelen-kék szemében nem voltak érzések." (Éjmélyi mesék – Aki megölte a sárkányt...)

Abigél a csengő éles hangjára riad fel. Egy pillanatig nem tudja, hol van, aztán kótyagosan, álomtól elnehezült szemhéjjal pislogva feldereng emlékezetében a tegnap éjszaka, és ráébred, hogy Leó ágyában fekszik. Bár erősködött, hogy alszik a kanapén, Leó ragaszkodott hozzá, hogy elég nagy az ágya ahhoz, hogy kényelmesen elférjenek egymás mellett.

A csengő hangja újra feltépi a csend kellemesen bágyadt szövetét. Leó dörmögve káromkodik, a karját a szemére szorítja, és nem úgy tűnik, mint aki hajlandó felkelni.

– Nem akarsz ajtót nyitni? – suttogja Abigél kicsit kásás hangon.

– Nem akarom a reggelt azzal kezdeni, hogy megölök valakit – emeli el a karját a szeme elől Leó. A tekintetében megremegnek az álmok.

Abigél kuncogva nézi a férfit. Van valami elbűvölő az álmos Leóban. Fiatalabbnak tűnik így, bár igaz, egyébként sem mondaná meg róla, hogy negyvenéves. Mikor tegnap hosszas könyörgés után Leó ezt beismerte, Abigél először azt hitte, hogy át akarja verni, végül azonban kénytelen volt belátni, hogy a férfi nem hazudik.

Mikor pár másodperc után a csengő nem szólal meg újra, Leó lustán elmosolyodik, az oldalára fordul, felkönyökölve megtámasztja a fejét, és Abigélt nézi.

– Ugye tudod, hogy varázslatos módon te még éppen csak felébredve is igen szexi vagy? – kérdi halk, érzékien sötét hangon a férfi.

– Leó... – forgatja meg a szemét Abigél.

– Miért? Csak azért, mert nem szexelünk, még van szemem! – Újra felharsan a csengő, türelmetlenül és követelődzőn. – Istenem, komolyan megölöm! – morogja Leó, és lemászik az ágyról.

– Kit? – kérdi érdeklődve Abigél, mert Leó hanghordozásában van valami, ami azt sejteti, hogy a férfi pontosan tudja, ki áll az ajtó előtt.

– Feltehetően egy roppant ütődött kollégámat, akinek volt mersze ahhoz, hogy felébresszen. – Leó töprengve néz Abigélre. – Igazból már mikor először tette ezt, meg kellett volna ölnöm – morogja.

Leó lemászik az ágyról, és öles léptekkel eltűnik az előszobában. Abigél hallja a kulcszörgést, és az ajtó tétova, halk nyikordulását.

– Mit akarsz, Kornél? Vendégem van.

Abigél gyomra görcsbe rándul. Nem lehet, hogy... Arról nem volt szó, hogy Leó és Kornél barátok! Te jó ég, mibe keverte magát? És mégis mit akar most itt Kornél?

Abigél feszülten figyelve hallgatózik.

– Igen, tudom.

A lány hallja Kornél hangjában a széles vigyort, és bár legszívesebben elbújna a takaró alá, és úgy tenne, mint aki itt sincs, ehelyett mégis felül, és várakozón néz az előszoba felé.

– Csúzli, van rajtad ruha? – kiabál be Kornél.

Abigél elnyom egy bosszús sóhajt.

– Van, gyere nyugodtan! – kiált vissza, bár még ő maga is érzi a hangján, hogy enyhén szólva is morcosnak tűnik. Nem bújik ki az ágyból, csak egymásra teszi a saját és a Leó párnáját a háta mögött, a falhoz tolja, majd felülve hátradől. Gyorsan megigazgatja magán Leó pólóját, ami rajta igencsak bő, de minthogy képtelen lett volna melltartóban aludni, igazából ez határozottan jól jön most.