Szívmély

13. fejezet

„Szavak maradtak. Szavak, és mindaz, amit elrejtettek, amit őriztek... Aztán már szavak sem voltak, mert vannak dolgok, amiket nem lehet elmondani, amiket nem lehet kifejezni..." (Éjmélyi mesék – Ami kimondhatatlan...)

Abigél még nem ér el a bejárati ajtóig, amikor hirtelen megtorpan.

Mégis mi a jó fészkes fenét művel?

Hiszen egyszerűen csak megijedt... de mitől is? Hogy Iván kihúzza belőle, hogy szerette tizenkét évvel ezelőtt és szereti most is? Tényleg megéri pusztán félelemből most elmenekülnie? Mikor egészen biztos benne, hogy Iván viszontszereti?

Bár persze a férfi ezt nem mondta ki, de ez tényleg olyan nagy baj? Hiszen Iván ezernyi módon kifejezte, mennyire szereti, ezernyi módon megmutatta, és Abigél tudja, hogy Iván sok mindenről nehezen beszél, hogy néha nem találja a szavakat, hogy néha csak hallgat és néz, de a tekintetében ott van minden, még ha kimondani nem is tudja... És mit számít, ha képtelen megtenni? Mit számít, ki mondja ki előbb? Nem mindegy ez igazából?

De mi van, ha Iván mégsem tudja? Ha csak érzi, de nem tudja, hogy szerelmes?

Akkor itt az ideje, hogy rájöjjön – dönti el magában Abigél dacosan, és megfordul.

Határozott léptekkel siet vissza az autóhoz, felrántja az ajtót, majd behajolva Ivánra néz. A férfi meglepetten néz rá vissza, és már nyílik a szája, amikor a lány csupa erővel és akarattal megszólal. A hangja dühös, de csak a félelem miatt. Régen is így volt, gyűlt benne a feszültség, egyre gyűlt, míg aztán titkok ízétől terhesen végül fékezhetetlenül ki nem robbant.

– Tudod, mit? Léna tizenkét évvel ezelőtt azt mondta, hogy szeretlek, és igaza volt. Szerettelek, sőt, most is szeretlek. Ennyi.

Iván pislogás nélkül mered Abigélre, és a lány egyszerűen képtelen tovább állni az átható tekintetet, menekülni kell, elfutni, mielőtt a férfi megölné ezzel a hallgatással. A lány felegyenesedik, bevágja maga mögött az ajtót, és szaporán dobogó szívvel a lépcsőház felé rohan.

Miért nézett rá Iván olyan különösen? Mi volt a tekintetében az a sötéten kavargó mélység? Miért nem mondott semmit? Miért hallgatott?

Mire Abigél felér a harmadikra, kapkodva veszi a levegőt. A fejében egymást kergetik a kérdések, és ahogy bezárja maga után a lakása ajtaját, már könnyek csillognak a szemében. Ha Iván utána akart volna jönni, már utolérte volna...

Abigél ledobja a vállára vetett táskát a kanapéra (túl nagy lendülettel és oda se figyelve – a táska a padlón köt ki), aztán átvágva a kis lakáson az ablakhoz lép. Nem tudja, mit vár, mit remél. Hogy Iván már elment? Mit érezne vajon akkor? Összetörné a fájdalom? Vagy csak hitetlenséget? Félelmet? Értetlenséget? Az is lehet, hogy egyszerűen megszűnne létezni...

Iván autója a parkolóban áll – a férfi pedig ott ül benne. Miért nem mozdul? Miért nem jön utána? Mire vár még? Abigél nem látja jól a férfit, túl magasan van, és a napsütés is kacagva siklik végig a vezetőülés melletti ablakon, de tudja, hogy ott van.

Abigél arra gondol, hogy talán túl durva volt. A szavak kitörtek belőle, fékezhetetlenül, vadul. De úgy félt... Még most is fél. Mintha vihar lenne, amely érzi már, hogy tovább kell állnia, így igazából önmaga vesztét siratja egyre dühösebben, egyre kétségbeesettebben.

Hosszú percekig áll mozdulatlanul az ablak előtt. A tél színei kúsznak a lelkébe, és zuhog a fehér és a szürke... A válla egyre inkább megereszkedik. Ha Ivánban nincs erő, hogy most utána jöjjön, akkor... de nem, nem lehet, a férfi szereti őt, Abigél tudja – miért nem tudja Iván is?