Szívmély

4. fejezet

„Szilánkok mindenütt. Úgy lebegtek a levegőben, mintha az idő visszatartott lélegzettel figyelte volna a tragédiát. Megdermedt szilánkok. Vértől és könnytől csillogók. De a férfi átvágott közöttük. Sebezhetetlen volt." (Éjmélyi mesék – Üvegbe zárva)

Tizenkét évvel ezelőtt...

Abigél a tantermükben, a széles ablakpárkányon üldögél. Félig a belső, félig a külső párkányon – ha nem lefelé néz, így egészen olyan, mintha lebegne. Kinyitotta az ablakot, mert érezni akarta az eső keserédes illatát. Imádja az őszi esőket, imádja az átázott földillatot, a falevelek elmosódott színeinek az illatát. Imádja a halk, bágyadt surrogást és a pocsolyákban fodrozódó, álomszerű világot. És a hangulatához most különösen jól illik ez az idő – mintha ebben a pillanatban minden az ő érzéseit tükrözné.

Szipog, aztán kifújja az orrát. Nagyon utál sírni, de vannak pillanatok, amikor nem tud gátat vetni a könnyeinek. Olyan ez, mint valami átok, bár igazából jó történetcím is lenne belőle: „A lány, aki mindig sírt". Sután elmosolyodik a gondolaton, aztán újra szipogva orrot fúj. Annyira szánalmas, hogy csak a könnyek képesek feloldani benne a feszültséget és az idegességet. Miért nem tudja úgy kezelni ezeket az érzéseket, mint más, normális emberek?

Felpillant az égre, a szürke, bágyadtan vonuló felhőtengerre – megfáradt, fásult tekintetű katonák véres csata után, végtelenül hosszú menet, egyik lépés a másik után, és soha nincs vége, de erre nem szabad gondolni... Abigél elmosolyodik. Néha meglepődik azon, hogy milyen furcsa gondolatok képesek megrebbenni benne. Talán csak a kimerültség teszi...

A lány hetek óta rosszul alszik. Majdnem minden éjjel Ivánnal álmodik, bár zavaros, foszlott álmok ezek. Ő mégis minden reggel kísértésbe ejtett testtel ébred, és ez az érzés idegen számára. Nem is ismeri a férfit. Semmit sem tud róla. Vagyis ez így nem igaz, hiszen az már elterjedt a diákok között, hogy huszonöt éves – egyáltalán nincs köztük sok év. Ha nem a diákja lenne, ha csak pár évvel később találkoztak volna, akkor nem is számítana. Így azonban olyan, mint egy fal. Fal olyan évekből, amikor a férfi még úgy élt a világban, hogy ő nem volt benne jelen.

Bár igazából az egész nem is számít semmit. Iván szemében ő minden bizonnyal csak egy idegesítő fruska. Nem kellett volna a múltkor utána szaladnia, és követelnie a választ, hogy miért is kapott négyest – de annyira bosszantotta az igazságtalanság. Rengeteget tanult, még külön is olvasott a témában, mert minden érdekli, ami Ivánt is érdekli, és a filozófia nyilván érdekes számára, ha már egyszer ezt választotta az egyik tárgyának. És akkor kiderül, hogy a férfi még csak nem is figyelt rá, hogy annyira sem tartja érdekesnek, hogy felelés közben rákoncentráljon... De aztán a férfi kedves volt, és őszinte, ami mégis melegséget csempészett Abigél szívébe. Azóta viszont... semmi sem történt. És Abigél nem tudja, mit tehetne, csak annyit tud, hogy szörnyen összezavarják a saját érzései, a benne felbukkanó képek, és a vágy, hogy közelebb kerüljön a férfihoz...

A tanterem ajtaja halkan nyílik ki, szomorkás nyikorgás mar a levegőbe. Abigél arra fordul, és összevonja a szemöldökét, amikor Ivánt látja belépni, bár a szíve rögtön meglódul. Mégis mit keres itt a férfi?

Iván tekintete a lány felé rebben, majd mikor meglátja őt, megvillan valami a tekintetében, valami erős és féktelen, valami remegő sötétség – a lány nem tudja mire vélni.

– Abigél – szólal meg óvatosan Iván.

– Jó napot, tanár úr! – mosolyodik el Abigél.