Szívmély

2. fejezet

„A lány látomás volt, tündér – varázslat nélkül." (Éjmélyi mesék – Amikor havazott...)

Abigél leállítja az autót a színészház oldalában, aztán csak ül, bámul maga elé, és igyekszik nem összeomlani. Még van fél órája, hogy találkozzon Leóval, tehát ennyi ideje van arra, hogy kizárja a tudatából Ivánt. Mintha ehhez bármikor is elég lett volna fél óra! Az ég áldja meg, hiszen tizenkét év sem volt rá elég!

A lány a kormánykeréknek támasztja a fejét, és felsóhajt. Talán még rosszabb, hogy egyáltalán nem számított a férfi jelenlétére, ha számít rá, megacélozza a lelkét, és akkor nem viseli meg ez az egész annyira. Vagy ha nem ment volna utána a konyhába. Abigél most már egyáltalán nem érti, hogy ez miért tűnt jó ötletnek. Talán a düh tette, az, hogy újra megalázottnak érezte magát. Nem érti, hogy Iván miért tette azt a megjegyzést – mi értelme volt? Képtelen felfogni, hogy miért viselkedik vele így a férfi. Tizenkét év telt el. Bár igaz, régen sem értette őt. És mégis beleszeretett. Rettenetes ez az egész, kétségbeejtő és szánalmas. Abigél szeretne üvölteni, hátha akkor megszabadulna az őt feszítő érzések tömkelegétől. Miért van még mindig hatással rá Iván? Miért nem tud túllépni rajta?

Ahogy a konyhában a férfi őt nézte, ahogy közelebb lépett, ahogy azt kérdezte, miért kerüli... Abigél akkor úgy érezte, hogy vagy a férfira veti magát, vagy egyszerűen összecsuklik, mert úgy remeg a térde, hogy nem bírja megtartani magát. Nem hiszi, hogy ez normális reakció lenne a férfi kérdéseire. Végül is Iván csak a család miatt faggatta. De mégis... olyan jó lenne azt hinni, hogy más oka volt rá, olyan jó lenne reménykedni...

Nem. Ezt nem engedheti meg magának újra.

De miért nézett olyan meglepetten, mikor azt mondta, hogy nem gyűlöli? Hát tényleg ezt hitte? De miért? Mi okot adott rá? Hát tényleg nem látta soha, hogy mennyire odavan érte? Hogy... gyakorlatilag bármit megadna azért, ha az övé lehetne?

Abigél kihúzza magát, és megrázza a fejét. Elég ebből. Ha folyton rajta gondolkodik, akkor nem tudja kizárni a tudatából, márpedig ha nem teszi, akkor akár már most lemondhatja a ma estét. Nem képes úgy mással együtt lenni, ha közben egyfolytában Ivánra gondol. Nevetséges, tudja, de akkor is úgy érezné, hogy megcsalja a férfit. Éppen ezért nem gondolhat rá. Szüksége van a mai estére.

Mély levegőt vesz, és úgy dönt, hogy üldögélés helyett jobb, ha inkább kiszellőzteti a fejét – egy rövid séta a parkban talán segít, hogy újra tisztán tudjon gondolkodni.

Kiszáll az autóból, lezárja, aztán átvág az úttesten, és máris a parkban van. Kicsit szeles, hűvös idő van, de legalább nem tocsog minden a sártól, csak a pocsolyákra kell ügyelnie. Kicsit lehangoló ebben a fáradt, lámpafénytől személytelen szürkeségben a park – kopárabbnak és a kutyasétáltatók ellenére is elhagyatottabbnak tűnik, mint amilyen napsütésben lehetne. Abigél szereti a telet, de ilyenkor februárban már mindig tavaszra vágyik. A tél karácsonyig, esetleg szilveszterig érdekes, de a január hosszú, sötét napjai után már jólesne a fény, jólesnének az élettel teli illatok és színek.

A lány a kivilágított színház felé sétál, aztán megáll az épülettel szemben. Az esti előadás még nem kezdődött el, sokan állnak a színház előtt, sokan igyekeznek felé. Úgy beszélték meg Leóval, hogy itt fognak találkozni, bár addig még van egy kis idő. Ha nem lenne olyan hideg, Abigél most leülne egy padra, és elővenné a táskájában lapuló könyvet – az olvasás mindig segít elterelni a figyelmét, könyv pedig mindig van nála, még boltba sem megy úgy, hogy ne legyen. Ráadásul, amit most olvas, kifejezetten izgalmas és eredeti történet – érdekesebb lenne azzal lefoglalnia magát, mint a bámészkodással. Talán állva is olvashatna, végül is nem tiltja törvény.