Szívmély

11. fejezet

„Hallgatni arról, amiről beszélni kellene, olyan kín, amely felemészti az ember lelkét, míg végül nem marad más, csak a test, mely létezik még, teszi a dolgát, de olyan üres, akár a pillanat, amikor örökre elvész mindaz, ami megtörténhetett volna." (Éjmélyi mesék – Míg meg nem haltak...)

Tizenkét évvel ezelőtt...

Abigél nem veszi észre a csengő hangját, az sem tűnik fel neki, hogy a tanteremre csend ereszkedik, Iván hangja az egyetlen, ami képes hozzá elérni. Az ölébe teszi a könyvét, és csak úgy csukja be, hogy az egyik ujját otthagyja „könyvjelzőként". A szabad kezével kinyitja a füzetét az asztalon, és magában azért könyörög, hogy azok a nyavalyás dobókockák ne úgy forduljanak, hogy a férfi őt szólítsa ki felelni.

Iván, mint általában, mielőtt eldobná a kockákat, végignéz az osztályon. Az arca tökéletesen kifejezéstelen, a tekintete sem árul el semmit, az osztályteremben mégis mintha fokokat hűlne a levegő. Csak Iván képes ezt elérni, csak az ő tekintete tud így végigsöpörni az osztályon, csak nála lesz a csend szinte már tapintható.

Abigél szereti ezeket a pillanatokat, még most is, hogy nem készült, és ha ő felelne, bizony szégyenszemre talán megszólalni sem tudna. Ugyanakkor egész héten ez az egyetlen olyan pillanat, amikor a férfi mindig, kivétel nélkül mindig a szemébe néz. Máskor nem, hogy szándékosan-e vagy véletlenül, Abigél nem tudja, de az biztos, hogy a feleltetés után, mikor már magyaráz, sose néz a szemébe, ha nagy ritkán találkoznak a folyosón vagy a tanári előtt, akkor sem. Pedig a múltkor véletlenül nekiment. Ha eszébe jut az a pillanat, még most is fülig pirul.

Nem figyelt, éppen túlzottan feldobta, hogy egy újabb rövid írása jelenik majd meg a diákújságban – tisztában van vele, hogy ez nem olyan nagy dolog, de a magyartanára elismerően nyilatkozott az írásról, és ettől annyira boldog volt, hogy nem is figyelt, csak hirtelen megfordult – és egyenesen Ivánnak ütközött. Abigél elvesztette az egyensúlyát, és ösztönösen nyúlt előre, ugyanakkor, amikor a férfi valószínűleg ösztönösen megfogta őt. Az ő keze Iván ingbe bújtatott mellkasára simult, és érezte a férfi szívdobogását, a forró bőrét... A férfi keze pedig a derekát szorította – erős, határozott szorítás, biztonságot adó... Aztán persze a férfi úgy engedte el, mintha megégette volna magát, ő meg zavartan hátrébb lépett, motyogott valami bocsánatkérésfélét, aztán minden bizonnyal vörös arccal elszaladt.

Azóta minden éjjel Ivánnal álmodik. Zavarba ejtő álmok ezek, melyek után sajgón vágyakozó testtel ébred. Abigél senkinek se merné soha bevallani, de gyakorta enyhít a lüktető feszültségen – és közben Ivánról fantáziál. Máskor is előfordult már, hogy megérintette magát, hogy kíváncsiságtól remegő ujjakkal fedezte fel a testét, de soha nem élt át olyan mélyről jövő, eleven gyönyört, mint amikor azt képzeli, Iván érinti. Vajon mi lenne, ha a férfi tényleg megérintené? Persze ez elképzelhetetlen – az utóbbi hetek tükrében egyre inkább...

Abigél, ahogy most Iván egy töredék másodpercre a szemébe néz, megint elpirul. Képtelen befolyásolni, mostanában mindig ez van. Ahogy arról sem tehet, hogy a szíve ilyenkor mindig veszélyesen meglódul...

A lány megvárja, míg Iván kiszólítja a felelőt (hála az égnek nem őt), majd mikor a férfi a terem hátuljába vonul, mint általában, a pad alatt kinyitja a könyvét, és újra belemerül. Úgy gondolja, hogy semmi baj nem lehet abból, ha olvas, míg tart a felelés. Más órákon is tett már így – de hát lehetetlen egy fejezet közepén abbahagyni az olvasást, és egyébként is: ez a könyv olyan izgalmas, hogy képtelen lenne most félretenni csak azért, hogy az osztálytársa zavaros makogását hallgassa.