Szívmély

6. fejezet

„Egyetlen pillanatba zárva minden, ami megtörténhetne. Mint egy ígéret." (Éjmélyi mesék – Ami nem történt meg...)

Abigél tudja, hogy gyáva. Egész héten úgy érezte, hogy képes lesz ma szembenézni Ivánnal, de amikor reggel felébredt, megingott az elhatározása. Felkelt, lezuhanyozott, kávét készített magának, aztán csak ült a kanapéjára kucorodva, bámulta az ablakon csordogáló esőcseppeket, a szürkére ázott, összemosott világot, és akkor már tudta, hogy képtelen lesz kilépni a lakásajtón.

Nem tudja újra elviselni, nem tudja még egyszer végigcsinálni. Mert igen, Iván kedves volt hozzá múlt vasárnap, de így talán csak rosszabb az egész. Nem akarja, hogy a férfi kedves legyen, így is elég szörnyű ez a helyzet, de ha még kedves is, akkor lehetetlen, hogy valaha is kiverje őt a fejéből. Nem tud tettetni, ma nem. Ma nem tud úgy tenni, mintha Iván semmit sem jelentene a számára, mintha csak egy volt tanára lenne, akihez nem feltétlenül fűzik kellemes emlékek.

Ráadásul a legrosszabb az egészben, hogy a férfi nyilvánvalóan csak a család miatt csinálja az egészet. Abigél megfigyelte már, apró gesztusokból, szavakból, hogy Ivánnak nagyon fontos a család. Lehet, hogy a férfi többnyire hallgatag, hogy inkább csak figyel, és nem vesz részt aktívan a beszélgetésekben, legfeljebb csak egy-egy elmormogott, csípős megjegyzése van, de ahogy a testvéreire néz, ahogy Fannit és Istvánt figyeli, ahogy olykor halványan elmosolyodik – mindez annyi mindent elárul róla. Annyi mindent, amit Abigél jobb szeretne nem tudni, mert így csak még jobban belehabarodik a férfiba, holott ennek pont az ellenkezőjét szeretné. És hát annak, hogy Iván kedves volt vele, hogy igyekszik nem diákként kezelni, éppen ezért egyértelműen csak annyi az oka, hogy szeretné valamiképp rendezni a viszonyukat, mert a lány fontos a családnak és hiányolják a vasárnapi ebédekről. De Abigél nem akarja, hogy Iván csak ezért legyen vele kedves...

A lány nagyot sóhajtva kortyol a kávéba – ez már a harmadik ma –, és az íróasztala feletti órára rebben a tekintete. Valószínűleg már mindenki megérkezett Istvánékhoz, tehát talán már rájöttek, hogy nem fog ma megjelenni náluk. A hazaköltözése óta senkivel sem beszélt, nem szándékosan, egyszerűen ez most így alakult. De talán jobb is – legalább nem tett felelőtlenül ígéreteket. Arra számít, hogy valaki fel fogja hívni, de már egész beszédet gyártott arra, hogy miért is nem tud most menni: kifárasztotta a költözés, rendezi a könyvhöz Ákos illusztrációit, mert le kell adnia – bár ez utóbbi nem teljesen igaz. Így, hogy Ákosékhoz költözött arra az időre, míg a férfi a meséivel foglalkozott, sokkal gyorsabban tudtak haladni, szóval jelenleg egyáltalán nem sürgeti semmilyen határidő – pedig Abigél eleinte nem volt benne biztos, hogy nem lesz Dina és Ákos terhére, de mikor sokadszor ajánlották fel a vendégszobát, végül beadta a derekát. Itt úgysem érezte magát igazán itthon, ez az új építésű, egyterű lakás egyelőre még nagyon idegen számára. Bár persze próbálta otthonossá tenni a saját bútoraival, de ennek ellenére is furcsa itt lennie.

A lakás nem a sajátja, csak bérli. Elég nagy döntés volt az, hogy tizenkét év után hazaköltözik, nem mert egy lakást is vásárolni – az valami véglegeset és biztosat jelentett volna, ő pedig egyáltalán nem tudta még, hogy meddig fog itt maradni. Igazából most se tudja. Bár persze a budapesti lakását eladta, egyszerűbb volt így, mint bérbe adni – nem igazán szeret ilyesmivel foglalkozni, fárasztják a hivatalos dolgok, a mindenféle papírmunka.

Annak idején, amikor a papája meghalt, a telkek és a ház eladását István intézte helyette – igazából mindent István intézett el. Ő maga hetekig használhatatlan volt. Gubbasztott a kollégiumban, az óráira is csak olyankor járt be, ha nagyon muszáj volt. Igazából még az is felmerült benne, hogy halasztania kellene, de akkor el kellett volna hagynia a kollégiumot, viszont a papája nélkül nem tudott a régi, öreg házban maradni – a temetés után könnyebb volt visszamenni az egyetemre.