Röpke gondolatok

A test és a szirmok

– Ha szavakba önthetném az érzést, amit irántad érzek, én örülnék a legjobban. Szavakba képtelen vagyok, így hát lásd, ahogy lefestem neked.

Lefestek egy virágot, melyet simogat a szél, lágy borzongást okozva ezzel. Szirmok repkednek a levegőben, rózsaszín, lila, fehér, mintha beivódna a testbe, mely a vásznon van. Az a test, én vagyok. Minden egyes szirom te vagy rajta. Minden egyes szirmot vonzok, mint egy mágnes. Vonzalak téged. A szirmok repülnek a test felé, szállnak körülötte, olykor meg-meg érintik az arcát, de tovább szállnak. Kellemes illatuk bódítóan hathat. Ahogy a festményre nézek, látom, ahogy életre kel. A szirmok tánca, eszméletlenül szép látvány, pont, mint te. A pillanatnyi érintése egy sziromnak pont olyan, mintha te érintenél. Elvarázsol a látvány, képtelen vagyok betelni vele, pont mint veled. A szirmok egyre csak közelítenek az alakhoz, míg a végén el nem borítják az egész testét. Nincs szabad felület. Az egész testet beborítják. Gyönyörű színekben pompázik. A szirmok fokozatosan és csak óvatosan, de beivódnak a testbe. Az alak örömmel engedi át magát az érzésnek, melyet a szirmok adnak neki, ahogy belé vájják magukat. A férfi teste vérzik, de mosolyog, mert végre, végre eggyé vált a szirmokkal. Minden egyes porcikáján érzi őket, mely olyan melegséggel járja át őt, hogy ha most meghalna, nem lenne semmi, amit megbánhatna.

– Miért véres azon a festményen a férfi? – szólaltál meg kedvesem.
– Azért, mert a test, a férfi befogadja a szirmokat, vagyis a nőt magába. – Lágyan emeltem a kezem, és finoman a füle mögé helyeztem a gyönyörű szőke tincsét. Telt ajkára tapadt a tekintetem.
– A szirmok beleolvadtak a férfiba? – kérdezte meglepetten, és olyan ártatlan szemmel, mintha csak egy apró virágszirom lenne.
– Kedvesem.
– Igen? – kérdezte édesen felnevetve. Ez volt az a mosoly, amelyikbe őrülten szerelembe estem.
– Felismersz minket a festményen, ugye? – kérdeztem tőle, miközben a lehető legfinomabban a kézfejét simogattam.
– Ez – mutat az arctalan testekre a festményeken –, te vagy! – Édes mosolya beragyogja az egész világot. – Az a sok virágszirom – simítja végig az első festményen a szirmokat –, mind én vagyok. Jól mondom? – Illata méz édes volt, mint az ajkai. Soha nem felejtem el azt a mosolyt. Örökre a szemembe vésem és az utolsó perceimben is az fog a szemem előtt lebegni, mert mindennél fontosabb nekem az ő boldogsága.
– Azt szeretném, hogy örökké az enyém legyél! – suttogtam bársonyos hangon a fülébe, mire halkan felkuncogott. Válasza egy csók volt, semmi több, de abban minden benne volt.

Akkor ott, mi eggyé váltunk, mint a test és a szirmok.

Két szívből egy nagy lett, mely örökké dobog.

Ha tetszett szavazzatok! :)