狐の白涙 - Kitsune no Shiro Namida (Egy Róka Fehér Könnyei)

Prológus

A tél már jócskán beköszöntött. A hideg szelek hófelhőket hordtak a hátukon, elhozva magukkal a vastag pamutkimono idényét. Az emberek fokozatosan váltották le vékony őszi yukatáikat melegebb ruhadarabokra. A táj lassan a gyász színeibe burkolózott, a fehérség mindent ellepett. Az utcák lecsendesedtek, a hideg idő miatt mindenki visszahúzódott a jó meleg faházakba, ahol szinte mindig égett a tűz.
Nem volt ez másként a Kagayama nemesi családdal sem, egyedül Yumira, a ház egyetlen gyermeke, volt az, aki még ilyenkor is a fehér fenyveseket járta. Hiába tiltotta meg neki édesapja, a lány minden áldott nap tett egy sétát az erdőben. S ha valami miatt ez nem volt lehetséges, akkor csak a családi birtokon járkált. De mit tehetett szegény? Egyszerűen imádta a természet illatait, zajait, és a látványt, mely mindig elé tárult. Főleg az első hó beköszöntöttét kedvelte, mikor mindennek tél és hideg illata volt. A fehér táj valahogy mindig édesanyját juttatta eszébe, akit sosem ismert. Apja szerint egy nagyon kedves és gyönyörű nő volt, és Yumira mennyire hasonlít rá. De, hogy ebből mi igaz, azt nem tudja. Semmi nem maradt fent, amiről megtudhatná, hogyan is nézett ki.
A lány éppen hazafelé tartott a szokásos erdei sétájáról. Tudta, otthon egy hatalmas szidás és rengeteg házassági ajánlat fogja várni. 16 éves volt, épphogy belépett a házasulandó korba.
Getája alatt finoman ropogott a hó, közben halkan fütyürészve mélyedt a gondolataiba. Azon elmélkedett, vajon milyen érzés lehet repülni. Egyik kedvenc könyve egy feketerigóról szól, aki végigszállt az egész világon. Látta az óceánok csillogó vizeit, járt a legmagasabb hegycsúcsokon, s a legillatosabb mezőkön. Bár ő is madárrá válhatna, és leszakadnának a válláról a kötelességek, szabad lehetne, akár a tavaszi szellő, s felkaphatná a rózsaszín cseresznyevirágokat.
Az ismerős kapu azonban visszazökkentette a valóságba. Hazaért. Máris hallotta apja szavait, amint megint arról papol, hogy miért is nem szabad kimennie. Yumira sosem értette, hova ez a nagy aggodalom, hisz' gyakorlatilag az egész ország veszélytelen. Sehol egy bandita, vagy egy tolvaj. Egy idő után beletörődött a dologba, ígyis-úgyis ki fog szökni, neki ne mondják meg, mit csináljon. Ha kell, saját apjával is szembeszáll, csakhogy azt tehesse, amit szeretne. Utálta, ha dirigáltak neki és ráerőltettek dolgokat, mindig is azt gondolta, hogy ő szabadnak született, és szabad is marad bármi áron.
Hangos nyikorgással nyílt a vaskapu, s előtte édesapja, Kagayama Hiroto állt. A férfi karba font kézzel nézett lányára, ezzel kifejezve mennyire dühös is rá.
- Yumira... Hányszor kell elmondanom, hogy megértsd?
- De hát apám... Semmi baj nem történt velem! Látod? - széttárta kimonoba bújtatott karjait. - Soha nem esett még bajom! Miért kell ennyire óvni?
Édesapja mélyet sóhajtott, aztán mintha halvány mosoly futott volna végig az arcán, de lehet, hogy Yumira csak képzelte.
- Még nem történt bajod. És nem is szeretném, ha ez másként lenne. Tudom, hogy lázadó korban vagy, de azért hallgathatnál néha rám is. A lányom vagy, természetes, hogy mindentől meg szeretnélek védeni. Te vagy az utolsó kincsem - lépett közelebb lányához, s gyengéden megsimogatta az arcát. - Kérlek ezt fogadd el.
- Jó... Ezt értem, de már nagylány vagyok.
- Ezzel tisztában vagyok. Viszont legközelebb legalább hívj magaddal valakit. Biztos kezekben akarlak tudni.
- Rendben van... - nézett rá morcosan.
- De, most menjünk be mielőtt átfagyunk. Úgyis van egy pár dolog, amit meg kell beszélnünk.
Bevezette lányát a hatalmas épületbe. Kívülről egy alacsony, alig négy szintes, mégis nagy alapterülettel rendelkező, pagoda stílusú kastély, melynek üvegablakai voltak. Szokatlansága ellenére gyönyörű volt. Hagyományos motívumokkal díszítették, minek hála már nem is tűnt olyan idegennek. Mikor besétáltak, egyszerre csodálatos látvány tárult eléjük. Persze, ők már nem is látták olyan különlegesnek, hiszen itt töltötték a mindennapjaikat. A mennyezetről papírlámpások lógtak, melyeket a "béke" kanjijával díszítettek. Az ajtók fából készültek, s japán hagyományhoz híven tolva lehetett őket kinyitni. A helyiségek viszont hatalmasak voltak. A padlót tatami borította, amit gyönyörű cseresznyevirág minták díszítettek.
Yumira és az apja felbaktatva a cédrusból készült lépcsőkön, éppen egy ilyen szobába léptek be. A lány csendben leült egy, a földön heverő párnára, Hiroto pedig egy másikra, pont szemben Yumirával.
- Szóval, mik azok, amiket meg kéne beszélnünk?
- A Senfu család fia menyasz-
- Apám! Mondtam, hogy nem szeretnék megházasodni!
- Figyelj Yumira. Azzal, hogy lánynak születtél, eleve kihalásra lett ítélve a Kagayama ház ezen ága, de ez persze nem a te hibád. Viszont tisztában kell lenned azzal, hogy én sem fogok ám örökké élni. Ha meghalok, mihez fogsz kezdeni? Miből fogsz megélni?
- Öhm... Hát...
- Pont ezért kell megházasodnod. Hozzámész valami gazdag férfihoz, szülsz neki egy gyermeket, utána azt teheted, amihez kedved van.
- Szüljön magának gyereket! Én ezt nem akarom! Inkább felkopik az állam, minthogy egy vadidegen felesége legyek.
- Most már elég legyen! Én csak jót akarok neked, de mindig csak makacskodsz! - csapott az asztalra a férfi. - Miért is kellett ennyire elkényeztetnem téged... ? Miért nem tudsz te is olyan lenni, mint a többi úri kisasszony? Miért nem elég neked, ha hozzámehetsz valami gazdag nemeshez!? Rendben! Elhívjuk a Senfu fiút magunkhoz, hogy megismerkedhess vele. Utána eljegyzitek egymást.
A lány ezen szavakra csak meredten bámult maga elé. Könnyeivel küszködött, nem akart az apja előtt sírni.
- Ez nem ér... Anyával sem érdekből házasodtatok össze... Én miért nem dönthetek szabadon... ? - vágta az apjához a szavakat. Hiroto szemei elkerekedtek. Yumirának igaza volt.
- Azért, mert nő vagy - válaszolta végül. Úgy tűnt, a lány feltudta volna pofozni, viszont mivel az apjáról volt szó, csak térdein nyugtatta a kezeit. Hogy lehet ilyet mondani? Azért nem lehet szabad, mert nő?
A lány feltérdelt, s szépen lassan lábra emelkedett, hogy aztán a legnagyobb nyugalomban elhagyja a szobát. Nem akarta megadni apjának azt az örömöt, hogy mérgesen lássa.
- Hé! Most hová mész?
- Felmegyek a szobámba. Ne merj utánam jönni, apám - szólt visszafogott dühvel a hangjában. Eltolta maga előtt az ajtót, majd kilépett rajta, aztán csendben behúzta, hogy apja ne lássa, nem a szobája felé tart.
Halkan lépdelt a tatamival borított folyosón. Édesapja még sosem húzta így fel. Mintha ő tehetne arról, hogy lánynak született! Nagyon szívesen belerúgott volna az egyik papírfalba, de inkább ökölbe szorított kézzel sétált a kert felé. Halk suhanással nyílt az ajtó, s kilépve rajta megborzongott. Rájött, hogy elfelejtette felvenni fekete haoriját. Tudta, biztosan az előtérben van, ahol percekkel korábban hagyta, az apjával való veszekedés előtt.
A tél illata most is kellemesen csapta meg az orrát. Az erdő látványa mindig megnyugtatta, elfelejtette vele gondjait.
Így ballagott a mi kis álmodozónk egy erdei ösvényen, mely egyenesen a birtok közelében magasodó Yasuyama-hegy tetejére vezetett. Az ormótlan csúcs egy szunnyadó vulkán volt, mely már legalább hatszáz éve az igazak álmát aludta, innen is a neve; Alvó hegy. A hegyoldal telis-tele volt idősebbnél idősebb fenyőfákkal, akik most oly' büszkén mutogatták téli hótakarójukat, melyet az ég adott nekik ajándékba.
Yumira nagyon szerette elképzelni, milyen lenne, ha a fák beszélni tudnának... Mennyi, de mennyi csodálatos történetet mesélhetnének neki, melyeket naphosszat hallgathatna...
Ahogy felmerült benne ez a gondolat, eszébe jutott az apja, s a házasság. Talán szívesebben változna fává, hogy aztán az idők végezetéig csak egy helyben nézelődjön, mint hozzámenni a Senfu család fiához. És hogyha valami kis ficsúr, aki életében nem tette ki a lábát a házából? Azt nem tudná elviselni. Még a mostaninál is jobban be lenne zárva, s várná a "herceget", aki majd megmenti. Persze, ilyen is csak a nyugati könyveiben van. Yaminokuni-nak - a hatalmas Eurázsia méretű országnak, ahol élt - sosem volt hercege vagy hasonló rangú polgára. Itt csupán nemesek voltak, köztük is a csak egy kis földdel rendelkezők (kisnemesek), és az egy nagyobb tartomány felett uralkodók (daimyo), jómódú polgárok és földművesek, két shogun és egy jelképes császár. Mivel Tokugawa Ieyasunak, a Nyugat-Yaminokunit fennhatósága alatt tartó shogunnak hatalmas befolyása van a császári udvarban, az ország virágzik. Sikerült egy olyan rendszert létrehoznia, melynek hála teljesen felszámolták a rablást és a fosztogatást.
A lány épp most érte el kedvenc helyét. Egy hatalmas sziklafal, melynek tetejéről barátságos vízesés csobogott, s táplált egy keskeny kis patakocskát. A vize még nem fagyott be, így az nyugodtan haladhatott, hogy aztán a közeli Kaiwa-folyóba follyon.
A patak partján egy fekete bundapamacs kóstolgatta a hideg folyadékot. Ahogy Yumira észrevette a jövevényt, egyből egy vastagabb fa mögé vetette magát, nem akarta elijeszteni az állatot. Az viszont rögtön megérezte az emberszagot; felkapta fejét, s egyenesen a lány kék szemeibe nézett, aki így már felismerte, hogy egy éjfekete farkas áll előtte. Bundája árnyalata hasonló volt Yumira haja színéhez. Pár másodpercig némán meredtek egymásra, mikor a farkas tekintetében mintha villant volna valami, s elfutott a másik irányba.
A lány mélyet sóhajtott. Szerette volna megsimogatni a farkast, de ez persze eleve lehetetlen ötlet volt. Egy vadállat miért is engedne magához közel egy embert?
Ahogy tovább haladt a hóval borított téli ösvényen, azon elmélkedett, vajon hogy kerülhetett oda az a farkas. Hisz' ezen a környéken alig pár példány maradt csupán, ami korábbi tömeges vadászatoknak róható fel. És az a bunda... Sosem látott ahhoz foghatót, még soha. Ilyenkor kívánta mindig azt, bárcsak tudna rajzolni. Pár vonalas vázlatban gyorsan lerajzolta volna az állatot, hogy aztán otthon gyönyörűen megfesse. De, sajnos az ilyesfajta művészet nem az ő műfaja, ahogy a tánc, vagy a hímzés sem. Apja viszont minduntalan azt hajtogatja, ezek olyan dolgok, amiket egy hölgynek meg kell tanulnia. Bár, ő nem is igazán tekintett magára hölgyként. Nem volt se túl nőies, se túl szép. Nem festette magát, frizurája is mindig egyszerű volt, néha kontyban hordta, néha kiengedve. De ami leginkább fiússá tette, az a hakama volt. A legtöbb vele egyidős lánnyal ellentétben, ő mindig nadrágot hordott. Hirotot ez zavarta legkevésbé a lánya dolgai közül, még csak nem is ellenkezett, mikor a hat éves Yumira rászokott a hakama viselésére.
Hirtelen megtorpant. Egy elágazáshoz ért. Nem mintha ne ismerte volna az utat, mindkettőn rengeteget járt már, csak azt nem bírta eldönteni, a hazavezető utat, vagy a hegytető felé menőt válassza. Aggodalmat akart okozni az apjának, de talán már ideje lesz visszamennie. Durván öt kilométerrel a háta mögött, már el is fáradt egy kicsit.
A visszavezető út, valamelyest rövidebb volt, mint az előző, viszont sokkal meredekebb, sziklásabb és csúszósabb. Figyelmetlenségének hála, megcsúszott egy kiálló kődarabon, s hanyatt vágózott, fejét is jól beverte. De ez még semmi. Az egyik hozzá közeleső fenyőfa már nem bírta fehér terhét, s pont abban a pillanatban vetette le magáról, mikor Yumira hatalmasat esett, így a lány még egy adat havat is kapott a fejére. 
- Oh, hogy az a- ! - egy hölgyek szájába nem illő szót hallatott, miközben feltápászkodott, s lesöpörte magáról a kis ajándékot. Ruhája teljesen elázott, ő maga pedig remegve haladt tovább, az eddiginél is nagyobb óvatossággal. Nem szeretett volna még egyet perecelni.
Az előbbiek ellenére nagyon szerette ezt az ösvényt. Tökéletes kilátás nyílt egy közeli mezőre, mely nyár végén mindig csodálatos kék és lila színekben pompázott, akár egy hortenzia szőnyeg. Imádta azt a virágot. Olyan gyönyörűnek és tökéletesnek találta, mint semmilyen más növényt ezen a világon. Ezért az egy dolog miatt volt hálás, hogy a Kagayama családba született; minden nemesi klánnak, legyen az kisnemes, vagy daimyo, egy virág található a címerében, ez a virág jelképezi az adott házat. Hagyomány, ha valaki vendégségbe megy, mindig a család címerében található virágot kell ajándékba vinnie, mert az jó szerencsét és békét jelent. A Kagayama ház jelképe a hortenzia. Így Yumira szobája általában tele volt szebbnél szebb csokrokkal, amit ő természetesen nem bánt. Volt, mikor cserepes virágokat kapott, amiket tavasszal mindig kiültetett. Szeretett kertészkedni. Sosem zavarta, ha bepiszkolta a kezét, vagy a ruháját, néha még a kertészt is elküldte, hogy ne rontson bele a művébe. A férfi ilyenkor magában szitkozódott, hogy minek kellett neki ezt állást elvállalnia. A válasz teljesen egyértelmű; mert nagyon jó volt a fizetés.
Az erdő ritkulni kezdett. A lány érezte, ahogy a fák közé befújó szél megsimogatja az arcát, magával hozva a lágy gyanta illatát. Ez is azt jelentette, hogy hazaért. Újfent vitába kell szálljon az apja ellen, hogy ő nem akar hozzámenni ahhoz a nemeshez. Ekkor villant fel benne az ötlet mennyei szikrája. Elég, ha rossz benyomást kelt, így a fiú nem akarja majd elvenni. Ő egy zseni!
Öntelt mosollyal az arcán ballagott el a kapuhoz, ahol most, legnagyobb meglepetésére, nem állt ott édesapja. Pedig biztosra vette volna, hogy megint jól meg akarja szidni. Érdekes. Lehet, hogy komolyan bevette a dolgot, hogy Yumira a szobájába megy, s nem akarja őt látni. De Hiroto nem ilyen naiv, ismeri a lányát. Akkor vajon mi történhetett?
Belépett a kapun. Különös, nyomasztó érzés lett rajta úrrá. Sosem érzett még hasonlót... Az ajtót elhúzva sem jött rá, mi lehet az oka. Szokatlan csend és félhomály uralkodott, a mennyezetről lógó lámpásokat valaki eloltotta. A mindig fel-alá járkáló cselédek közül most senkivel nem találkozott. Az alsó szintet átkutatva semmit és senkit nem talált.
Az első emelet is csendes volt. A konyha üresen állt, a bálteremben sem volt egy teremtett lélek sem, pedig az mindig tele van szorgos inasokkal és cselédlányokkal. Valami nem stimmel...
Aztán mikor a második emeletre is felért... Egyszerre fémes, sós szag csapta meg az orrát, amitől felforuldt a gyomra. Vér. Egyből a társalgó felé vette az irányt, ahol még az apjával veszekedett. Tudta, hogy baj van.
- Kérlek, hagyd abba!! - szűrődött ki a vékony falon át egy fájdalmas kiáltás. Édesapja hangja volt az, amitől egyből lefagyott nem mert benyitni, csak fülét az ajtóra tapasztva hallgatózott. - Könyörgöm, bármit megadok, amire vágysz!
- Pff... Egy életéért kiáltozó nemes utolsó szavai. Hát persze, hogy a vagyonát ajánlja először, mivel azt hiszi, minden ember olyan pénzsóvár és önző, mint ő - szól egy ismeretlen, mély férfihang. A beszédstílusából ítélve Yumira korabeli lehetett.
- AAAH!!! - visította az édesapja.
- Ég önnel, Kagayama-dono...
- ELÉG! - a lány erőből ellökte az ajtót, majd egyensúlyát vesztve rogyott a földre. Nem bírta tovább apja segítségkiáltását.
- Yumira... ! - fordította felé a tekintetét a férfi, szemében remény és megkönnyebbültség tükröződött.
A fiú is a lányra pillantott, s elkerekedtek a szemei. Barna haja fénylett a beszűrődő halványuló napfényben, szőlő színű szemei Yumirát fürkészték. Az ablakok le voltak takarva, így csak a papírfalakon átszűrődő fény világította meg a szobát. A fiú ajkai egy szót formáltak, de csak alig kivehetően, így Yumira nem értette, mit mondhatott. A jövevény keze már lendült, s az ujjai közt tartott kard egyenesen átszúrta a férfi koponyáját.
Yumira felsikított. Hiroto fejéből vér és agyvelő buggyant ki, mely vörösre festette a gyönyörű tatamit.
A fiú egy mozdulattal kirántotta a fegyvert a férfi fejéből, s a lány felé kezdett közelíteni. Az rémülten hátrált  a falhoz, mintha ott menedékre lelne, de ez csak hiú ábránd volt. Yumira meglepetésére a kard a fiú oldalán lógó kardhüvelybe csusszant, s az idegen felemelte a jobbkezét. A lánynak lövése sem volt, mit tervezhet, mikor aztán erős fájdalmat érzett a halántékánál, és elsötétült előtte a világ...