狐の白涙 - Kitsune no Shiro Namida (Egy Róka Fehér Könnyei)

3.fejezet

   Az erdő szinte végtelennek tűnt. Yumira talán már megmondani sem tudta, hol vannak. De a shogun-határt még biztosan nem lépték át. Vagy talán igen? Nem, az lehetetlen, nem jöhettek még annyit. De az apja tartományát már egészen biztosan elhagyták, de lehet, hogy nem. Ilyen kis semmiségeken gondolkodva, majdnem elnyomta az álom.
   Már vagy 2 hete, szinte szüntelenül haladtak a sűrű rengetegben. Ishizou alig szólt hozzá, és természetesen ő sem kezdeményezett beszélgetést. Ha jól tippelte, már a Yasuyama-hegységen túl járnak. Az út mostanra csak enyhén lejtett, ami tökéletesen jelezte a lánynak, hogy nincs sok a Kitagara-síkságig. A hely a roppant tiszta vizű patakjairól volt híres. A víz ami a mellette elterülő hegységből eredt, a lefele vezető út során kitisztult a kövek között, s az alföldre érve folyóvá duzzadt. Az emberek ezt a területet tartották Yaminokuni legnagyobb ajándékának, a síkságot, mely közel 9 millió négyzetkilométeren terült el. A Kaiwa is itt duzzadt fel hatalmas
   A bérgyilkosra pillantott. Az úgy tűnt, teljesen figyelmen kívül hagyja, talán ő is elmélyült. Ekkor hatalmasat korgott a hasa. Ishizou hátrakapta a fejét, majd beletörődött arckifejezéssel megpihent egy fán.
   - Éhes vagy?
   - Ennyire nem egyértelmű? - válaszolt egy kérdéssel a lány. A fiú csak sóhajtott. - Miért, nincs már nálad étel?
   - De, van még egy kevés. Viszont oszd be. Még egy jó pár mérföld hátra van addig, míg újra ételhez jutunk. 
   - De neked nem kell?
   - Nem. Én már megettem a saját részemet.
   Belenyúlt ruhája számtalan zsebének egyikébe, s egy selyembe csomagolt, fadoboz került elő. Egy bento! Gondolta a lány. Soha nem evett még ilyet, pedig mennyire szeretett volna. Ismert kisnemes rangú, körülbelül vele egyidős lányokat az apja tartományából, akik pénz hiányában nem tudtak házitanítót felvenni, s a polgárok és parasztok gyerekeihez hasonlóan, ők is iskolába jártak. Rendszeresen kaptak bentot, telis-tele anyai szeretettel. Nos, nála ez elmaradt. Hiroto elmondása szerint, anyja még a születése után öngyilkos lett. Képtelen volt elviselni a szégyent, ami a házasságon kívül született gyermekkel jár. De... Egy pillanat. Valami nem kerek. Korábban... Hiroto azt mondta neki, hogy összeházasodtak, később pedig azt, hogy nem... Vajon, most mi az igazság? Lehet, hogy az anyja nem is öngyilkos lett. Lehet, hogy az apja eltette láb alól. Lehet, hogy korábban övé volt a birtok, a férfi csak beházasodott a családba... a
Ah, lényegtelen! Úgyis hazugság volt az eddigi élete, tehát mindegy! Talán még az is hazugság volt, hogy ő valaha bárkit is szeretett. Elhitette magával, hogy fontosak neki azok az emberek, akik eddig körülvették, akik nyaltak neki a pénzért és a hatalomért. De aztán Ishizou lerombolta ezt a falat, megértette, hogy ez a békés világ milyen undorító is. Attól a pillanattól, nem is érti, hogy miért, hisz' semmivel sem szolgált rá, de a fiú lett számára a remény szikrázó sugara egy hazugságmentes élet felé. Az élete egy új szakaszhoz lépett, mely talán sokkal borzasztóbb lesz, mint a korábbi, de lehet, hogy jobb.
   Elvette a gondosan becsomagolt dobozt, s letelepedett az ágra, a fiú pedig követte a példáját.
   - Köszönöm - mondta szinte csillogó szemekkel, s felnyitotta. Egy evőpálcikát is talált a szépen elkészített rizsgolyók és sushik mellett. Felkapott egy falatot, s megkóstolta. Egyszerűen isteni íze volt! - Ezt ki készítette? Nagyon finom!
   - Majd megmondom Himorinak, hogy ízlik neked a fösztje.
   - Ki az a Himori?
   A fiú idegesen csettintett a nyelvével.
   - Egy akaratos lotyó! - mélyet sóhajtott, majd folytatta. - A mesterem unokája - felelte végül. - Utálom őt.
   - O-oh... - a lány csak ennyit tudott felelni. - És a mesteredet hogy hívják?
   - Hiishi Nobuhiko-san. Egy yousatsu. Olyan mint te.
   - Az ő parancsára hoztál el?
   - Nos, nem. Az ez teljesen spontán dolog volt. Nobuhiko-santól kaptam egy korábbi feladatot, aminek a lényege az volt, hogy a küldetéseim alatt észlelt yousatsu-kat vigyem el neki.
   - És, ha ők nem akarnak menni?
   - Az az ő bajuk.
   - É-értem. Furcsán beszédes lettél. Csak nem meguntad a saját társaságod?
   - Szerintem a tiéd unalmasabb.
   Yumira vigyorogva vállat rántott és folytatta az evést, közben szeme sarkából továbbra is Ishizou-t nézte.
   - Te hoztál magaddal - válaszolt két falat között.
   - Hidd el, nem örömömben!
   - És te még magadat sajnálod? Egy levegőt kell szívnom egy felfuvalkodott, önimádó vérszívóval.
   - Nekem pedig egy elkényeztetett, nyavalygó libával.
   - Ez a liba legalább tud olvasni.
   - Ez a vérszívó pedig meg tudja magát védeni.
   - Egész biztos ez? Legutóbb meg is ölhettelek volna a saját tőröddel.
   - Úgysem merted volna megtenni. Túl gyáva vagy te ahhoz - ezzel le is zárta a beszélgetést, majd némán kivette a lány kezéből a félig teli bentot, s összecsukta. A lány nem szólt semmit, csak némán figyelte Ishizou minden mozdulatát. Aztán újfent nekivágtak a rengetegnek.