狐の白涙 - Kitsune no Shiro Namida (Egy Róka Fehér Könnyei)

5.fejezet

   Mikor leindult a pincébe egy üveg rizspálinkáért, nem gondolt arra, hogy vigyen magával lámpást. Így utólag megbánta a dolgot. Még Marika-san küldte le sakéért, hogy legyen mivel elkészíteni a nagyúr köhögés elleni szirupját. Köztudott volt, hogy a Kagayama-völgyben található rizs rendkívül egészséges, és a helység földrajzi elhelyezkedésének hála, erjedésekor rengeteg jótékony baktérium kerül a sakéba. Ezért is volt a kagayamai rizspálinka olyan népszerű a gyógyítók körében.

   De most valahogy ez a gondolat sem tudta megnyugtatni. Menjen vissza, vagy esetleg motoszkáljon a sötétben? És ha rossz italt visz fel? Kiröhögik. De ha visszamegy lámpásért, akkor persze azért is. Vajon, ha ilyen helyzetbe kerülne, Yumira-sama mit tenne? Igaz, elég hülye kérdés, hiszen az úrnő sosem kerülne hasonló szituációba. Ő egy nemes, őt nem nevethetik ki.
Yumira-sama mindig is nagyon jó volt hozzá. Mikor még kicsi volt, olyan 12-13 éves, akkor került a Kagayama-birtokra. Szülei utolsó gyermekeként született, s mire serdülő korba ért, se apja, se anyja nem volt képes már dolgozni a kortól. Ezért cselédnek állt. Fizetségének háromnegyedét mindig hazaküldte a völgy nyugati részében élő szüleinek, amiből kényelmesen megtudtak élni. Az itteni első napján az úrnő fogadta. Először elég zárkózott, csendes lánynak tűnt, akit semmi nem érdekel, viszont idővel egyre jobban megismerték egymást. Vele egykorú úrnője ideje nagy részét a kertben töltötte akkoriban, ahol is ő első munkáit kapta. Metssze meg a szőlőt, locsolja a virágokat, szedje le a gyümölcsöket, gyomláljon és télen etesse a madarakat. Yumira-samat nagyon bosszantotta, ahányszor csak ügyetlenkedett. Volt, mikor véletlenül kitépett pár virágot és a gazokat pedig otthagyta. Volt, mikor véletlenül lemetszette a szőlő rügyeit is, s olyankor abban az évben kevesebb termett. Volt, mikor a létrán állva belepottyant a leszüretelt gyümölcsökkel teli kosárba, és az egész terményt összenyomta. És az is előfordult, hogy rosszul akasztotta fel az ágakra a szalonnát, s egy madárka belegabalyodott a drótba, és elpusztult. Úrnője megtanította neki, melyik virág, melyik gaz, megmutatta, hogyan akassza fel a szalonnát a fára, hogyan metssze a szőlőt, és hogyan szüreteljen. Mesélt neki a különböző madárfajokról, növényfajokról, állatokról és még mesebeli hősökről is, megmutatta számtalan könyvét, és azt is elmondta neki, hogy csak az ő unszolására csinosították ki a kertet. Mielőtt ő megjött, Yumira-sama viselte gondját a takaros kis helynek, mely szinte az úrnő birodalmává vált. Később, mikor Hiroto-sama már nem bírta elviselni, hogy nemesi származású lánya mindig földtől mocskosan jön be a házba, hirdették meg azt az állást, amit ő kapott meg. Nemsokkal utána, miután kiderült, hogy tud főzni, a konyhára került. Főzött, melyeket fel is hordott a szobákba. Utána Yumira-sama külön kérte, hogy mindig ő hozza fel neki az ételét. Olykor még meg is fésülte az úrnő haját, s segített neki felvenni kimonóit. Sokszor rácsodálkozott a lány ékszereire, és gyönyörű kimonóira, melyeket sosem volt hajlandó felvenni és később nála kötöttek ki, mert Yumira-sama hajthatatlanul rásózta őket. Csakis a hajdíszeket kedvelte, de azok közül is kapott párat. Természetesen, ezeket soha nem viselhette nyíltan. A nagyúr nagyon csúnyán megbüntette volna őket, talán el is bocsájtotta volna őt.
   - Gyönyörű ez a nyakék - tette szóvá egyszer, mikor az úrnő haját fésülgette.
   - Neked adom - felelte az mosolyogva. Felé nyújtotta az ékszert, majd a kezébe nyomta.
   - De... ezt nem fogadhatom el - rázta a fejét.
   - Miért? Neked különben is, sokkalta jobban állna, mint nekem. Megy a szemed színéhez. Azt hiszem, így szokták mondani, nem? Nem igazán értek a divathoz - vakargatta a tarkóját, kicsit sem lányos mozdulatokkal.
   - Ha az Úrnő így folytatja, sosem megy férjhez.
   - Azt kívánom, hogy ez legyen a leges-legnagyobb problémám az életben. És te? Neked tetszik valaki?
   - Öhm... Hát azt nem mondanám. Egyszer járt önnél egy fiatal ember, Yakino Furuya, ha jól emlékszem a nevére, ő nagyon kedvesnek tűnt, azt hiszem egy parancsok volt... Talán ha jobban megismerkedtem volna vele, beleszerettem volna.
   - Te emlékszel a nevükre? Én annak a nevére sem emlékszem, aki tegnap járt nálunk. Valami Seishi... Vagy Chihari? Nem tudom. Nem is igazán érdekelt.
   - Olyan jó az Úrnőnek, hogy ilyen gondtalan.
   - Nem vagyok gondtalan, csak teszek az apám dolgaira és vendégeire.
   - És ha az édesapja talál önnek valakit, aki megmelengeti a szívét?
   - Szépen hangzik, de ez nem fog megtörténni. Minden nemes ugyan olyan.
   - Yumira-sama, legyen kicsit pozitívabb! Ön egy gyönyörű nő, biztos talál önnek megfelelő férfit.
   - Hidd el, te sokkalta gyönyörűbb vagy nálam. Hosszú, bársonyvörös hajad és türkizkék szemed van. Olyan ritka ritka ez a párosítás. És csodaszép.
   Még most is az úrnője szavai csengtek a fülében. Talán körbenézhetne, van-e valahol gyufa.
Amint leért a lépcső aljára, egy hatalmas teremben találta magát. Úgy tűnt, a terem ajtók híján teljesen üres. De ő határozottan lépett oda az egyik kőfalhoz, nekifeszült, s egy rejtekajtót tárt fel. Mély sóhajtás kíséretében lépett be az ajtón.
   A pincét egy korábban élt kagayama alakította így, hogy veszély esetlén ide lehessen menekülni. Egyszerűen eltorlaszolták a befele nyíló ajtókat, s a veszély elmúlásáig bent maradtak.
Valahogy mindig is csodálta az őseik találékonyságát. A kastélyt is olyan leleményesen alakították ki, amit csak tiszteli tudott.
   Befelé menet kitámasztotta az ajtót egy kisebb hordóval, amit még elbírt, nehogy rázáruljon. Az ajtót csak belülről lehetett bezárni, még kilincse is volt, kívül pedig még nyomai sem látszódtak. Az elmúlt három évben, amit itt töltött cselédként, minden ajtó pontos helyét kitapasztalta és megjegyezte.
   Belépett hát, bátran viselve a sötétség hűvös csókját, amit az arcára hintett, s gyufa után kezdett kutakodni. Áldotta is az isteneket, mikor a keze ügyébe akadt egy kisebb doboz. Meggyújtva hirtelen el is felejtkezett a körülötte táncoló alkoholszagról, amit a pislákoló fényecske kellemes illata váltott fel.
   Az általa keresett évjárat a terem hozzá közelebb eső szegletében pihent, várva, hogy valaki jóízűeket kortyoljon belőle. Sajnos alacsony termete miatt létrára kellett állnia, hogy elérje. Illetve, hogy megtudja érinteni. Még így se nagyon tudta levenni a palackot, csak szenvedett, ugrándozott, de sehogy sem sikerült neki. A lent uralkodó hőségtől már nedves volt a homloka, levegőt vennie is nehézkes volt. Egy másodpercre megpihent, és pár fokkal lejjebb lépett. Ám, arra nem számított, hogy a létra is síkos lehet. Majdnem hátraesett, mikor lakkozott fa getája megcsúszott, de szerencséjére idejében elkapta a létrát. Arra viszont a pillanat hevében nem gondolt, hogy súlyával a tárgyat is magával ránthatja. Kezeivel nem tudta tompítani az ütést, azok még mindig is létrába kapaszkodtak, biztonságérzetet keresve, feje keményen koppant a kövön, a világ csak úgy forgott vele. Még utolsó éber pillanatiban látta, amint a kőhöz csapódó létra a hordót is feldönti, ami a menekvést jelentő ajtót tartotta előtte nyitva. A fényt egyre kiszorította a sötétség, s már ő sem bírt eszméleténél maradni.