狐の白涙 - Kitsune no Shiro Namida (Egy Róka Fehér Könnyei)

2.fejezet

   A lány csontok roppanását hallotta. Csak reménykedni tudott, hogy a férfi véres teste felfoghatja az ütés erejét, az viszont már nem tudatosulhatott benne, hogy megúszta, mert a feje keményen koppant a támadója vállán, s elhomályosult a világ.

----

   - Oh, hogy az a lökött tyúk! - kiáltott fel ingerülten a fiú, amint felfigyelt a zuhanásra. Hogyan képes ez a lány ennyi bajt okozni? Valami különleges tehetsége van hozzá!
   Elhajolt egy őt célzó támadás elől, majd gyomron rúgta az egyik harcost. Még jó, hogy nem lovon érkeztek. Egy pillanat... Hogy jutottak el idáig ló nélkül? Lehetetlen, hogy gyalog ekkora utat tegyenek meg. Biztosan valahol otthagyták őket, vagy valami. Vagy esetleg összeestek alattuk a fáradtságtól.
   Túlerő. Egy olyan kifejezés, amit mindig is megvetett. Sosem volt képes legyűrni, ami roppant mód bosszantotta. Mindig valaki másra kellett támaszkodnia ilyenkor. A mostani helyzet viszont más volt. A szamurájok, akiket világéletében tisztelt a becsületükért és önfeláldozásukért, most úgy harcoltak akár az eszetlen fenevadak. Csapásaikat lazán és könnyedén hárította, úgy érezte, szinte táncol. A pengék csattogása kicsit kiürítette a fejét.
   A fejek egymás után szakadtak el a tulajdonosaiktól, holttestek rogytak össze groteszk formát felöltve, halálhörgés és vér spriccelése hallatszott.
   Érdekes, hogy a harc alatt egyik szamuráj sem szólalt meg. Mintha emberi bőrbe bújt, monoton szerkezetek lettek volna, állati ösztönökkel megáldva. A fiút egy pillanatra sem fog fogta el a bűntudat. Talán eddig még egyik gyilkosságát sem bánta meg soha. Nem rágódott ilyen ostobaságokon. A halott, az halott, nem jön már vissza bosszút állni. Sőt, a halál elméletileg egy nagyon megnyugtató állapot. Talán még jó is lesz megszabadítani ezeket az életüktől.

----

   A nyomok, amiket találtak, már legalább 6 naposak lehettek, bejegesedtek és félig ellepte őket a hó. De, ha az ember jól megnézte egészen feltűnőek. A gond viszont csak az, hogy amint a nyomvonal beért az erdőbe, eltűnt. Mintha az illető, aki hagyta őket, egyszerűen köddé vált volna.
   - Hidehi...
   - Én sem értek semmit. Az egész értelmetlen.
   - Nem párologhat el valaki csak úgy!
   - Vagy talán... - a fiú megdörzsölte az állát. - Nem, az lehetetlen.
   - Mi az?
   - Talán, az illető felmászott egy fára.
   - Ugyan! Ez badarság!
   - Tudom, szerintem is. Az utolsó családok, akik ismerték ennek a praktikáját, már rég kihaltak.
   - Akkor most mit tegyünk?
   - Talán tényleg értesíteni kellene a csendőrséget a dologról.
   - Biztosan jó ötlet ez? Lehet, hogy találunk egy másik alternatívát.
   - Dobjunk fel egy érmét. Én az írásra fogadok.
   - Akkor enyém a fej. Na, dobd már!
   Hidehi egy pár pillanatig még a zsebeiben turkált, mire előhúzott egy fényes aranypénz, s a magasba lendítette. Az érme visszazuhant a tenyerébe, majd felfordította. Írás.
   - Az istenit! - káromkodott Hajiro. 

----

   Óriási szerencse, hogy nem havazott. Még bő öt óra volt napkeltéig, mire sikerült végeznie minden szamurájjal.
   Tüzet rakott, ami a nedves talajnak köszönhetően elég nehezen gyulladt meg, de csak összehozta valahogyan. A lányt hidegvíz hiányában és a télre való tekintettel, inkább pofozgatással keltette fel. Semmi kedve nem volt őrizgetni őt. Előtte még ellátta a sebeit. Meglepő módon, törést sehol nem talált rajta. Pedig aki ilyen magasról leesik... Még ha yousatsu, akkor is nyomának kellett volna maradnia. Ehelyett, csak felületi sérülései voltak.
   - Au! - kiáltott fel Yumira, amint az utolsó pofon észhez térítette. Az arca bepirosodott, kezeit kétségbeesetten a sajgó pontra szorította. Úgy tűnt, még sosem kapott pofont. - Ezt miért kellett?
   - Nem akartam, hogy Csipkerózsika száz évig aludjon.
   - Ismered a Csipkerózsika történetét?
   - Huh? Miért ne ismerném?
   - Nem valami népszerű mese. Úgy olvastam, hogy egy nagyon távoli földrészről származik. A civilizáció felfedezői hozták be, olyan 10.000 évvel korábban, de nem terjedt el, mert az akkori császár, azt hiszem Minamoto Yoshitsune, elhalálozott, s utódja, Minamoto Kihitsushi, gyűlölte az idegeneket, majd kitiltotta őket Yaminokuni-ból, s megszakított minden kapcsolatot velük.
   A fiú felvonta a szemöldökét.
   - Honnan tudsz te ilyeneket?
   Yumira vállat vont.
   - Szeretek olvasni. Miért, te nem?
Ishizou érezte, hogy felforrósodik az arca.