"... A mágia mindig is létezett, s mindaddig létezni is fog, míg megvan az egyensúly ember és youkai között. Viszont ami e két lény között van tünékeny, múlandó... "
A shogunátus fennállásának 440. évében járunk, a kultúra, a kereskedelem virágzik...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
Yaminokuni - az Eurázsia méretű birodalom. Ahol virágzik a kultúra, a kereskedelem, a polgárok gazdagok és jómódúak. A lopást felszámolták, az egész ország biztonságos és boldog. Legalábbis, az emberek szeretnék ezt hinni. De ha egy kicsit mélyebbre ásnak a történelem és a folklór misztikus és egyben veszélyes világában, meglelhetik az igazságot. Talán, a legendák, amiket eddig meséltek, mégis igazak lehettek? Mi zajlik valójában a háttérben, amiről még maga a császár sem tud? Hogy fennmaradjon a béke és nyugalom látszata, az embereknek soha nem is szabad mást mondaniuk a tábortűz körül elhangzott történetekre, minthogy "Buta gyerekmesék." S a nép mindaddig boldog, míg ez az illúzió létezik...
A nap utolsó sugarai erőtlenül világították be az erdőt. A megnyúlt árnyékok is halványodni kezdtek, a szél pedig csendesen száguldozott a mezők felett. A tücskök ciripelése hangos muzsikaszóvá erősödött, hogy lágy altatódalával álmot hozzon az erdőre. Pár fáradt madárka rémülten röppent fel a magasba. Egy fekete alak suhant végig a fák lombjai közt, felverve a csöppnyi fészeklakókat. Mozgása lomha volt, enyhe kimerültség áradt lépéseiből. Hóna alatt, mintha cipelt volna valamit, talán az lassította le ennyire. Jókora méretű tárgy volt, s egészen nehéznek tűnt, egy magasabb fiú nagyságával vetekedett. Talán valamiféle bábu lehetett? Az éjszaka sajnos megőrizte az idegen titkát, aki lassan, de kitartóan igyekezett előre. A valami a kezében hirtelen mozgolódni kezett, mire a fiú elkáromkodta magát, de azért nem állt meg. - Huh... ? Hol vagyok... ? - hallatszott egy magas, női hang. Mondata még az erdő csendjéhez képest is suttogás volt. Az alak összeszorította fogait, majd mély sóhaj hagyta el a száját. A "csomag" felemelte a fejét, s körbetekintett. Alig látott még valamit, a kábultság színes pöttyöket festett a tájba. Tudatáig el sem jutott, hogy valaki cipeli őt. "Mi történt?" kérdezte magától. "Arra emlékszem, hogy elmentem sétálni, aztán hazamentem és... " - Au! - kapott a fejéhez. Váratlan fájdalom nyílalt bele, majd megjelent előtte az emlékfoszlány: apja véres holttestét látta, amint egy indigólila szemű, vele egyidős fiú, a kardját húzgálja ki a férfi koponyájából. Az emlék hatására hányinger fogta el, de hamar visszanyelte a torkába szökő epét. Minden kitisztult előtte. Felnézett az őt szorongató fiúra. - Ki maga? A fiú pedig lenézett rá. - Nem lennél oly' kedves, hogy visszaájulsz? - szólt maró gúnnyal a hangjában. - Nem kaptam választ a kérdésemre... - válaszolta visszafogott agresszióval a lány. - Nem is fogsz. - Miért? Ha már egyszer elrabolt, elmondhatná a nevét - méltatlankodott. - Ja, és lenne olyan kedves, hogy letesz? - Hmm... Rendben - vállat vont, majd lazábbra vette a szorítását a lány dereka körül. Yumira érezte, ahogy a gravitáció átveszi a teste felett az uralmat, s erősen a föld felé löki. Sikítani sem bírt, a levegő kiszorult a tüdejéből. A levegőben kapálózott, hátha megmarkolhat egy vastagabb ágat, amibe belekapaszkodhat. De semmi. Csak zuhant, zuhant és zuhant. A talaj alig méterekre volt tőle, s végre sikerült kipréselnie a torkán egy éles sikolyt. Ekkor erős karokat érzett a teste körül, amik még a becsapódása előtt elkapták. - Te aztán problémás vagy - rázta a fejét a fiú. A lány előtt lepergett a fél élete. Mikor felfogta, hogy a fiú utána ugrott és sikeresen megmentette az életét, kicsit lelassult a szívverése az előbbihez képest. - Ne hergelj, a végén még akaratlanul is megöllek - tette hozzá, majd lerakta a lányt. Az egyből felcsattant és a fiúnak esett. - Mit akar tőlem? Miért hozott magával? És ami a legfontosabb; miért ölte meg az apámat? - fenyegető hangnemben szólt a fiúhoz, aki egy pillanatra maga is megijedt a lány határozottságától, de végül rezzenéstelen arccal válaszolt. - Nem én öltem meg. Én csupán az eszköz voltam. Egy akarat nélküli penge, ami azt teszi, amit a megrendelője kér tőle. Gyűlölhetsz, megvethetsz, bosszút is esküdhetsz, de fölösleges. Ha egy szamuráj megöl valakit, kit hibáztatsz? A kardot vagy a szamurájt? Egy ép eszű ember persze, hogy a szamurájt. A kard nem rendelkezik saját tudattal, vagy akarattal. A bérgyilkosok is hasonlóak. Azt tesszük, amit a megrendelőnk kér, de csak ha rendesen megfizeti. Téged is szemrebbenés nélkül megölnélek, ha úgy hozná a helyzet. Gyűlölj nyugodtan - a fiú arcáról elszántságot lehetett leolvasni -, ilyen egy bérgyilkos. A lány elkerekedett szemekkel bámult a fiúra. Nem várt ilyen komoly magyarázatot, ami azt illeti, egy vállrántásra számított. Viszont tudta, hogy igaza van. Nem hibáztathatja a fiút, aki igazából nem is gyűlölte az apját. Teljesen érzelemmentesen végzett Hiroto-val. Talán ő is hasonlóképpen megölt volna egy vadidegent, ha jól megfizetik érte. Lehet, hogy a megbízóján kellene bosszút állni? - Igazad van - hajtotta le a fejét. Kínos csend telepedett kettejük közé. Yumira úgy érezte, mondania kéne valamit, de semmi nem jött a nyelvére. Úgy tűnt a fiú nem valami beszédes típus. - Mennünk kell - végül az elrablója szólalt meg. Egyenesen a lány szemébe nézett. - Mégis hová? Erre a kérdésemre még mindig nem válaszolt! - És nem is szándékozom. Majd idővel ki fog derülni. Gyere! - Hehe... Fantasztikus - válaszolt szarkasztikus hangnemben. - Nem értem, miért bízzak magában. - Tegezz... - sziszegte a fogai közt. - Hogy? - Tegezz. Bosszant, a magázódás. - Abban az esetben, ha elárulja a nevét. A fiú kurtán felnevetett. Ilyen makacs emberrel is de régen találkozott. Elsőre olyan ostoba kis elkényeztetett libának nézte - bár a lány ezekre még nem cáfolt rá - , de volt egy olyan érzése, hogy más, mint a legtöbb nemes kisasszony. Talán egy tipikus úri hölgyecskével jobban járt volna. - Ha megakarjuk tudni valakinek a nevét, előbb illik magunkat bemutatni - vágta rá a fiú. A lány mélyet sóhajtott. - Kagayama Yumira. - Hiishi Ishizou. - Szóval Hiishi-san. A fiú nem válaszolt. Észrevétlenül Yumira mellé osont, majd felkapta a hátára. - H-hé! Mit művelsz? - Ha gyalog mennél egy év alatt sem érnénk oda, olyan lassú vagy. Csak hátráltatnál. - Először megölöd az apámat, majd elrabolsz, aztán sértegetsz. Mi jöhet még? Meg is szentségtelenítesz? - Arra várhatsz. Én a szép lányokat szeretem. Akármit is mondott Ishizou, el kellett ismernie, hogy Yumira szemrevaló lányka. Hosszú, koromfekete haj, csillogó, zafírkék szemek, magas testalkat, és bár a hakama miatt nem látszott, a fiú feltételezte, hogy széles csípője és vékonyka dereka lehet. Válla egészen keskeny volt, s emiatt törékenynek tűnt, viszont tekintetéből sütött az erő és a rendíthetetlenség.
