狐の白涙 - Kitsune no Shiro Namida (Egy Róka Fehér Könnyei)

6.fejezet

Ahogy egyre csak haladt a sötétséggel tarkított folyosón, a levegő fülledté vált, s kellemetlen, rothadó bűz csapta meg az orrát. Vajon mi lehet ez a szag? - futott át az agyán a kérdés. Az erjedésnek egészen más szaga van, ez a bűz inkább romlott húsra emlékeztette. Igaz, ami igaz, a nagyúr tartott a pincéjében húst, de azt mindig gondosan megfüstölték, hogy az ilyeneket elkerüljék. Lehetséges még az is, hogy valamit elfelejtettek megenni, még mielőtt lejárt volna a szavatossága.
   Borsódzott a háta ettől a helytől. Ha örökölte volna a szülei legjobb tulajdonságait, talán sokkal határozottabban haladna a sötétségben. De így... Lábai remegtek valamennyi lépésénél.
   Gyengécske szellő lengette meg bársony vörös tincseit. Szeme örömében felcsillant, s futni kezdett. Kezét végig próbálta maga előtt tartani, nehogy falba ütközzön. Talán végre kijuthat innen!

----

Olyan tíz perce szaladhatott már, mire egy elágazáshoz érkezett. Két ajtó magaslott előtte. Egyiken sem volt kilincs, ami arra engedte következtetni, hogy talán befelé nyílhatnak. Ahogy közelebb lépett a tőle balra esőhöz, a korábbi bűz egyre erősödött. Kíváncsi lett volna, mi okozza ezt a szagot, de azonnal el is vetette a gondolatot, amint a másik ajtó téglarései között gyengécske fényt pillantott meg. Nem habozott. Nekifeszült a hatalmas kőajtónak, s tolta, amennyire csak az erejétől tellett. Érezte, ahogy sikerült egyre szélesebbre tárnia, s ahogy látókörét lassan teljesen belepte a fehér fény.
   A könyvtárban volt. Az ezernyi porosodó könyv illata csiklandozta az orrát. A Kagayama család könyvtára a pincével volt egy szinten, hogy minden kényelmesen elférjen. Volt, hogy órákat ültek itt Yumira-samaval, miközben az úrnő az egyik táncleckéjét lógta el. Most viszont ijesztő csend ücsörgött a lapok közt, arra várva, hogy valaki kiűzze őket onnan. A könyvtáros mindig fel-alá járkált, lépteit visszhangozták a falak. De most még ezeket sem hallotta. A függönyök be voltak húzva, csak a lámpások világítottak mindaddig, míg egy nagyobb széllökés el nem fújta a pislákoló gyertyákat.
   Könnyen meg tudta állapítani, a helyiség melyik végében volt, még ilyen sötétben is: a könyvtár déli részében, jó messze az ajtótól. Mélyet sóhajtva rogyott le az egyik olvasóasztalhoz, fejét lehajtotta, s pillanatokon belül el is fogta az álom.

----

A két fiatal már napok óta folyamatosan a hegyvidéket járta. A meredek emelkedők minden erejüket elvették, egy nap talán hatszor is megálltak pihenni. Lovaik patája alatt ropogott a hó. Talán ez a halk zajocska volt egyetlen kísérőjük az útjuk során, mely szinte végtelennek tűnt Hidehi számára.
   - Biztosan megéri ez? - kérdezte urát. - Úgy értem, mi van, ha Yumira-sama már halott?
   - Miből gondolod? - Hajiro hátrapillantott a válla felett. Úgy tűnt, nem érti, miért hozta fel ezt Hidehi. - Ha meg akarták volna ölni, akkor már a birtokon végeztek volna vele. 
   - Nem feltétlenül. Ahogy hallottam elég kiállhatatlan teremtés - vigyorodott el. - Talán valóban el tervezték rabolni, de elegük lett belőle és otthagyták valahol. 

   - Vigyázz a szádra! - a fiú tekintete villámokat szórt a szavak hallatán. - Yaminokuni egyik leghatalmasabb daimyou-jának lányáról beszélsz! 
   - Aki már feltehetően halott. Szóval mindegy neki. Annyit szidhatom, amennyit csak szeretném! Amire nagyon nem lenne okom, de hagyjuk. 
   - Elég fura figura vagy. Ezt még tíz év ismertség után is határozottan állíthatom.
   - Úgy gondolod? - nevette el magát.
   - Igen, úgy. Mellesleg, nem értem, mit találsz ezen viccesnek.
   - Csodálkoztam is volna, ha érted. Neked soha semmi nem tiszta - ismét vihorászni kezdett, Hajiro arca pedig elkomorult. De ahelyett, hogy magából kikelve ordítozni kezdett volna, csupán elégedetlenül összehúzta a szemöldökét.
   - Attól, hogy nem értem a humorod és a szarkasztikád, még nem vagyok hülye.
   - Csak egy kicsikét.
   - Tudod, az utóbbi időben elég pimasz lettél - jegyezte meg Hajiro. A fiú egyből megértette, mire is gondol az ura; a sok együtt töltött idő okán, inkább barátként, mintsem munkaadóként kezdett gondolni az idősebb fiúra. Hajiro persze biztosan tisztában volt ezzel, sőt nem igazán vette magára a baráti csipkelődést, csak halványan figyelmeztette arra, hogy az ő türelme is véges. Hidehi erre széles mosollyal az arcán felelt.
   - Ugyan... Én így fejezem ki a hálámat.
   - Lehetsz miért hálás. Ha én nem vagyok, te még mindig- - Hidei nem hagyta, hogy befejezze, könyörgő tekintettel fordult felé.
   - Igen, valóban. Kérlek, ne beszéljünk erről. Az már a múlté - szólt. Szemei búsan méregették Hajirot, aki ettől megszeppenve eszmélt rá, hogy nem kellett volna megszólalnia. Megállította a lovát, s részvétteljesen nézett barátja szemébe. Hidehi is megállt.
   - O-oh, ne, kérlek, ne haragudj! Nem is gondoltam bele... Néha előbb szólalok meg, mielőtt gondolkodnék.
   - Hát azt megfigyeltem - arcán újból mosoly jelent meg, csupán kicsit haloványabb volt a korábbiaknál. Mikor a Senfu családhoz került, ígéretet tett magának, hogy soha többé nem bánkódik a múltja miatt. Gyermekként még hosszú hónapokig rémálmok kísértették az éjszakák bús vásznai alatt, de ő sosem sírt miattuk. Reggelente elmesélte őket Hajironak, aki szörnyülködve hallgatta minden szavát, sőt néha el is pityeredett, de Hidehi nem ejtett könnyeket. A legtöbb testőr elismerését ezzel a szívóssággal vívta ki; ha valamikor meg is sérült, esetleg vadászat vagy őrjáratozás közben, még a fertőtlenítést is rezzenéstelen arccal bírta. Erre mindig is büszke volt. - Nem haragszom, hagyd csak - legyintett. - Indulhatunk tovább?
   Az úrfi bólintott.
   Nem sokkal ezek után, a vékony csapás szélesedni, a fenyők ritkulni kezdtek. A szél lágyan az arcukba csapott, összeborzolva amúgy is kócos hajfürtjeiket. Egy fennsík tárult eléjük, ahogy felértek a hegytetőre.
A hó itt is mindent beborított, csak úgy, mint szerte az egész országot. Hóvirágoknak tűnő növénykék hajladoztak fehér takarójuk alatt, ahogyan a szél táncra perdítette őket. A hegyen lecsordogáló patakok felszínén pár centiméter vastag jégréteg pihent, alatta viszont továbbra zúgott a víz, lefelé igyekezve a közeli alföldre. A tájra csend ereszkedett, ahogy néha, még ha csak pár pillanatra is, de megállt az élet. A durva, téli szellők is lenyugodtak egyszer-egyszer, hogy az erdő kellemesen aludhasson. A két fiúnak nem lett volna szíve megszólalni.
   Egy közeli forrásnál tanyázó vadkutyák elégedetlenül ordítottak fel, ezzel a jövevények tudtára adva, hogy nem látják őket szívesen a területükön. Hidehi lefékezte a lovát, s intett a másik fiúnak, hogy ő is tegyen hasonlóképp. Egy pillanat erejéig még csendben várakoztak, egészen addig, míg az állatok újra fel nem vonyítottak.
   Hajiro összerezzent.
   - Mik ezek? - kérdezte.
   - Vadkutyák. Az itt élő alfaj elég agresszív, szóval mihamarabb jó lenne távoznunk - fejét csóválva megrántotta a kantárszárat, hogy a hang irányával ellentétes úton haladjanak tovább, egészen a Kitagara-síkságig.