NOBODY LIKE YOU (z.m)

02

Kirohanásom aznap szüleimben mély nyomott hagyott. Sose szoktam elzárkózni a gondok elől, de most mégis megtettem. Apa hosszas kérleléssel és lelkemre beszéléssel tudott rávenni a közös munkára Benjaminnal. Hátam közepére nem hiányzott, amikor itt van nekem ez a remek fotós munka. Elkezdtem dolgozni a Goldenben és megkell mondjam imádom. Minden szabad pillanatomat lefoglalom vele.

-Angel, ma szabad vagy? -apa kopogás nélkül rontott be szobámba.

-Nem. Muszáj mennem a Goldenbe. A nagyit fotózom. -fel sem emeltem fejem, végig a laptopomra koncentráltam.

-Utána beugrasz hozzám? -leült ágyam végére.

-Miért kéne, Apafej? -kérdeztem mivel gyanús volt nekem.

-Énekelni. -vigyorgott tipikusan.

Apa olyan mint egy örök fiatal ember. Évei múlásával sem látszik meg rajta az idősödés ismerős ráncai. Emlékszem anyát viszont teljesen kiakasztotta. Felakarta varratni szemei környékét, úgy hitte ezzel megoldódik a probléma. Hetekig könyörögtem neki, hogy ne tegye. Egy szépészeti beavatkozás nem oldja meg a gondokat.

-Most nem akarok. -felé pillantottam.

Mérgesen fújtatott egyet majd elhagyta szobámat. Megbántottam? Lehet. Tudom mire ment ki a játék. Styles gyerekével akarta, hogy énekeljek. De mint már mondtam, soha nem fogok. Akkor mikor beleegyeztem, szimplán hazudtam. Nem szokásom az igazság eltitkolása, de mi mást tehettem volna? Csak így hagynak egy kis időre békén. Ha halogatom juthatok előnyhöz is, de hátrányhoz is. Egyszer biztosan lebukok. Mindenesetre addig sodródok az árral.

A Goldenig rohanva tettem meg az utat. Anya számtalanszor elmondta, hogy használjam az autóm hiszem azért kaptam. Ehelyett én tömegközlekedéssel jutottam el a célomig. Ez esetben a munkahelyemig.
A fotócellás ajtón keresztűl bejutottam az előcsarnokba majd onnét lifttel a megfelelő emeletig.

-Nagyi! -mosolyogva öleltem magamhoz őt.

-Hát itt van az én csodaszép unokám! -türt el egy kósza hajtincset arcomból.

-Minden rendben otthon? Hogy vagy? Fiúkkal mi van? -bombázott kérdéseivel mintha nem beszélnénk egymással olyan gyakran.

-Minden király otthon. Jól vagyok. Oh, és nem tudom. -válaszoltam tömören. Anya biztos elmondott neki mindent.

-Styles? -kérdezett tovább. Bingó! Nagyikám.

-Harry? Igen, jó pasi volt egykor. De Amelia beelőzött. -sóhajtottam drámaian.

-Tudod, hogy nem ő rá céloztam. -rázta fejét.

-Mama, nem fogok Benjaminról beszélgetni. Sem időm, sem kedvem nincs rá pazarolni boldog perceimet. -válaszoltam meg kérdését.

Szomorúan sóhajtott majd folytattuk a munkát. Ideges voltam. Oh, de még mennyire felhúzott Yolanda nagyi. A nagyszülők néha rettenetesen feltudják idegesíteni az unokákat. A magammal hozott laptopon mutattam meg az elkészült képeket. A nagyi olyan volt mint anya, csak idősebb változatban. Arcvonásai nyúzottak voltak, az évek múlásának köszönhetően, de szépségét még így is megőrizte. 

Kezembe kaptam az egyik pendrive-ot, amit mindig majd a még nyers képeket arra mentettem le. Nagyi után nem volt több munkám így össze pakoltam a felszerelésem. A Golden ilyenkor félelmetesen csendes. De hát ez a munka ezekkel jár, hol a csönd hol pedig a hangzavar tölti ki a teret.

-Baszki! -szidkozódtam hangosan.

Miért is ne előttem ment el a busz is, amivel haza juthatok. Most vagy várok, vagy lesétálok egy megállót.