NOBODY LIKE YOU (z.m)

05

Teljesen gyengének éreztem magam, ahogy vissza gondoltam a múlt eseményeire.

Szüleim pedig még bíztattak is, hogy folyamatosan emlékezzek rá. Apa és anya másnap csendesebbek voltak a megszokottnál. Csodálkoztam is, ők mindig életvidám személyek.
Sosem volt öt percnél tovább csöndben egyik sem.

Apával ma együtt megyünk be a Gondenbe, ő lesz ma az én alanyom.
Kicsit izgulok, nem akarok elszúrni. Fontos nekem, hogy apának remek album borítot készíthessek.
Oh, de még mennyire fontos.

-Zayn! A lányod húsz perce az ajtóban toporog. Kifáradnál már hozzá? -kiáltott az emeletre anya.

Szerettem, amikor nem becézik egymást, hanem természetesen hívják egymást. Mert szép nevet kapta nagyszüleimtől. Nincs miért tagadni.

-Jövök már. Jelena, mondd jól nézek ki? -apa viccesen forogni kezdett.

-Jól. -bólintott szemét forgatva anya.

Hangosan elnevettem magam, imádom, hogy ennyi év után is meg van közöttük a harmónia. Nem azok az elcsépelt házas szülők lettek, akik csak a gyerekre és a háztartásra gondolnak.

Az autó felé terelt miközben hangosan töprengett magában. Apám mindig szerette tüdejét roncsolni a nikotinnal, amit egy nap többször is eljutatt szenesedő szervébe.
Most se volt másképp, indulás előtt még elszívott egy szálat. Addig én jó gyerek módjára a fűtőtt kocsiból néztem őt. Hányszor próbáltam lebeszélni, még a cuki kutya szemeimet is bevetettem. Semmi hatása nem volt rá. Anya megismerkedésük óta mondogatta neki, hogy szokjon le.

-Na induljunk. -húzta be maga után kocsi ajtaját.

A forgalom meglehetősen nagy volt, november végén járunk még csak most lépünk bele a decemberbe mégis kilóméteres sorok állnak egy-egy üzlet előtt. Nem értem az embereket. Ha karácsony miatt ennyire izgatottak miért nem később teszik meg a nagy bevásárlást? Most csak a közlekedőket tartjá fel az úton.

-Ne aggódj, egyszer oda érünk. -szólalt fel apa.

-Én nem aggódok. -válaszoltam rá pillantva.

Egy kedves mosolyt küldött felém majd újra az előttünk tornyosuló kocsi sort figyelte. Lépésben haladtunk, ahogy láttam apa türelme egyre csak fogyott. Idegesen szántotta át fekete kócos tincseit. Ujjaival a kormányon dobolt. Mikor a sor megindult mi se tétlenkedtünk, azonnal mentünk az autók után. Innen már sima ügy volt elérni a Goldenbe. Brandon meglepetésemre bent volt a terembe.

-Sziasztok! Angel, előkészítettem neked mindent. -mondta egy baráti ölelésbe hívva engem.

-Ez nagyon kedves tőled. Köszönöm. -hálásan pislogtam rá.

-Csak ügyesen. -veregette meg hátam majd elsétált.

Apa kérésemre helyet foglalt a fekete széken, amit Brandon helyezett el a vászon előtt. A gép mögé álltam és leellenőriztem a fényviszonyokat a lencsén keresztül.

-Apa, ne legyél már ennyire görcsös. -szóltam rá.

Sóhajtva próbált lazább testtartást felvenni. Arcvonásai ellazultak. Most már sokkal természetesebb lett kinézete.

Rövidesen végeztünk, megegyeztünk abban, hogy otthon szerkezgetem a képeket és az általam legjobbnak véltet fogom megmutatni neki.

Innen egyenesen haza indultam, apa pedig menedzseréhez megbeszélésre.
A buszmegállóban ácsorogtam a körülöttem zajló világban elmerülve.

A busz hála égnek nem késett és mikor felszálltam rá ülő helyem is akadt. Befészkeltem magam az ablak mellé és onnan kémleltem tovább a várost egészen hazáig. Szinte rohantam szobámig, ahogy beléptem a bejárati ajtónkon. Anya szólítgatott de nem figyeltem rá, csendes kis szobám tökéletes menedéket nyújtott számomra. Fáradtan dőltem le az ágyamra és eresztette ki a bentartott levegőt egy nagy sóhaj formájában.