A Tiszafa árnyékában

VII. Fejezet

Ahogy zuhantam a sötétségben, lepergett előttem az életem. Amit az eddigiek során elértem, s el szerettem volna érni. Eszembe jutott gyermekkorom, aztán mikor eldöntöttem, hogy rendőr leszek, a diploma átadó, hogy felvettek, mint nyomozó, majd a saját bérlakásom. A szomszéd macskája, ahogy kaparta az ajtót, nyaranta a muskátlik büdös illata. A levél, melyben kérik, hogy jöjjek a perem vidékre, az eltűnt hullák, egy új hitvilág megismerése, a kő megmozdítása, a föld beszakadása, és vissza is tértem a sötétségbe. Ez az egész csak egy két másodpercig tartott, ugyanis a szakadék szélén lévő gyökérzet felfogott és hangos csattanással a földnek vágódtam. Ó te jó ég, élek! Azonnal felültem és körbetapogattam magam, hogy tényleg mindenem meg van-e. Kb. huszonöt métert zuhanhattam, hm, egy kútnyi mélységet. Ahogy nézek kifelé, égész szépen ki van vájva, lehet régen ez egy kút volt. Előkaptam zsebemből a lámpám, kicsit megkocogtattam és felkapcsoltam. Majdnem kiesett a kezemből a lámpa mikor felnéztem. Amik felfogtak nem gyökerek voltak, hanem sok száz holt csontjai, amikről már csak a barna elhalt inak és megbarnult ruhaszövetek lógtak. Hát ez mégsem egy kút... De akkor mi? Valami tömegsír? Olyan pontos ez a járat felfelé, egy tömegsírt nem ilyennek építenek, és főleg nem ilyen mélyet. Körbevilágítottam az üregben, nem sokon múlt, hogy erre a nagy sziklára essek. De honnan származhat ez a kő? Ekkor eszembe jutott a kolostor bejárata. Nagy fa kapu, rajta egy faragott kereszt mintával, mely szintén ilyen vörös kővel van kirakva. Szerintem a szerzetesek tudják, honnan származhat ez a kő. Pár óra és úgyis a nyomomba erednek, addig felülök erre a batár sziklára. Ahogy ráhuppantam, csuklóm ismét izzásba kezdett. Vajon beüthettem? Semmi horzsolást nem láttam, csak azt, hogy pirosodik a bőröm. Nem volt sok időm gondolkodni, nyikorgást hallottam, s megindult alattam a föld. Megint. Szerencsére csak egy métert süllyedtem, de a szívem majd kiugrott a helyéről. Viszont így megnyílt előttem egy lyuk a falon. Nem volt nagy, de ez a süllyedés adott némi esélyt a kijutáshoz azzal, hogy mutatott utat. Lehuppantam a szikláról és közelebbről is megvizsgáltam az újdonsült járatot. Ha nagyon összehúzom magam, talán beférek. Számba vettem a zseblámpám, és bedugtam a fejem az üregbe. Nem volt sokkal tágasabb, de ahogy láttam, tartott ez a járat egy jó darabig. Nagy nehezen bemásztam a lyukba. Olyan szűk volt, hogy amikor nagyobb levegőt vettem, teljesen beszorultam a járatba. Kis levegő, gyors mozgás. Mondogattam magamban. Minél beljebb mentem a járatba, a csuklóm annál jobban kezdett sajogni. Már nagyon égetett. Egy pár tíz méter lapos kúszás után a járat kezdett kitágulni. Lassan már térden állva tudtam mászni. Ahogy nézegettem a járat falait, egyre több beásott holttestet, azaz csontvázat találtam. Némelyik egészen fura deformált kinézetű volt. Mintha nem is emberi koponyák lettek volna. Sokkal nagyobb volt a szemüreg, és a szemfogak agyarként nyúltak előre az állkapocsból kifelé. Ahogy tovább mentem, láttam az üreg végét. A végéhez érvén már teljesen álltam, csak egy gond volt. Be van falazva. Áh, 1000 éve építhették, nekifutok és tuti beszakad. Kicsit hátrébb mentem és teljes erőmmel nekiszaladtam. Akkorát csattantam a sziklán, hogy kezemen a bőr felszakadt és kibuggyant belőle egy kis vér. Bedühödtem. Ezt nem hiszem el. Még egyszer! Nekirohantam a sziklafalnak, mire az enyhén megmozdult és porlott egy kicsit, de majd eltört a kezem. Izomból el kezdtem rugdosni a falat, mire az szépen lassan beomlott. Megérte a szenvedést, a látvány, ami elém tárult, leírhatatlan. Egy fehér mészkőből épült kupolás kis helység, benőve teljesen mohával és zuzmóval. Az épület közepén egy gyönyörű kb. két méter magas egybefüggő smaragdtömb. Ahogy zseblámpám fénye rávilágított, úgy az beragyogta az egész kupola termet. Minden pompázott a zöld árnyalatban, csodás látvány volt. Közelebb mentem a kristályhoz, ekkor úgy megsajdult a bal kezem, hogy nekidőltem a drágakőnek. Véletlenül összevéreztem. Lámpámmal rávilágítottam a kezemre és ijedtemben majd el ejtettem a kezemből. A bal kezem csuklóján a bőrpír megfeketedett és egy szabályos tölgyfa alakját rajzolta ki a seb. Mintha egy tetoválás lenne. Hírtelen szél támadt fel a helységben, s egy kellemes női hang futott végig a falakon:

- Addig lesz börtöne ezen árok, míg a druida vére fel nem oldja az átkot!

Mi? Mi volt ez? Hallucinálok? Megráztam a fejem és nekidőltem ismét a smaragdnak. A szél azonnal elcsendesült és elszállt. Furcsa recsegő hangot hallottam a hátam mögött. Hátra néztem és a smaragdtömb el kezdett repedezni. Hatalmas robajjal ketté tört, de a huzat oly nagy volt, hogy bevágódtam egy mészkő darab mögé. Mély lélegzetvételt hallottam, majd mennydörgő hangon egy hang megszólalt.

- Ki jár itt?

Még a hideg is kirázott. Felnéztem, de nem láttam senkit sem a ketté tört smaragdon kívül. Felálljak? Vagy maradjak itt? Mi van, ha a robaj miatt csak hallucinálok és valaki segíteni jött? Felálltam hát, de nem láttam senkit. Bekapcsoltam a zseblámpám újra és elindultam körbenézni. A lábam alatt morzsolódtak a felrobbant kődarabok. Ismét megszólalt a hang:

- Megvakítattak, de hallak! Mutasd magad gyáva!

Még a lélegzetet is vissza tartottam. Ki beszél hozzám? Nem látok senkit. Pisztolyom után nyúltam. Hol a pisztolyom? Áh, csessze meg, ott hagytam az apátságban. Remek. Halkan próbáltam osonni. Megint megszólalt a mennydörgő hang:

- Vak vagyok, de nem süket! Ha nem mutatkozol, majd megtalálnak a csontok!

Azzal ördögien felnevetett és megint erős huzat keletkezett, majd elhalkult a nevetés. Kaparás hangot hallottam ahonnan bejöttem, nem tudtam miért, de gyorsan elbújtam. Egyszerűen nem hittem el a mit látok. Három, teljes csontváz, bőr, hús és inak nélkül. Libasorban jöttek egymás után. Valószínűleg ők sem látnak, hisz nincs mivel, de nem árt az óvatosság.

Nagyon darabosan és nehézkesen mozogtak, testükön - ha lehet így fogalmazni – a páncéljaik egetverő csörgéssel zavarta meg a több ezer éves szentély csendjét. Nem volt nehéz így kiugrani a szikla mögül. Bár még nem tudtam meglógni, de bebizonyosodott, hogy tényleg nem látnak. Valami viszont arra készteti őket, hogy járjanak. Egyszer csak mindhárman megálltak és kirántották kardjaikat. Nem kellett több, felvettem a nyúlcipőt, beugrottam egy nagyobb oltárkő mögé. Ekkor a szél újra körbejárta az épületet és ismét egy hangot hallottam szólni.

- Balra van a behatoló, kapjátok el mihasznák!

Azzal mindegyik felém fordult és ütemes lépésekkel elindult a pajzsomul használt oltárkő irányába. Az Istenit! Gondoltam magamban, ez a valami, ami kijött abból a kőből, most rohadtul kicseszik velem. Nem volt sok időm gondolkodni, addigra már az egyik csontváz harcos ide is ért. Tudtam, hogy nem futhatok el, felvettem egy követ, s felálltam. Megvártam, míg kezével lódít egyet. Most vagy soha! Megmarkoltam lendítő kezét, melyben kardja volt, másik kezemben lévő kővel meg állkapcson ütöttem. Ripityára törött az állkapcsa, s térdre rogyott. Ekkor megint megsajdult az újdonsült tetkóm, de már nem törődtem vele. Kitéptem kezéből kardját, s azonnal lefejeztem. Törött nyakcsigolyája a messzi távolban ért földet. Ahogy eldőlt a csontváz, úgy nyomban el is porladt. Csak a páncélja jelezte, hogy hol állt az imént. Nem nagyon volt időm gyönyörködni szerencsémben, mert ekkor már szinte az arcomban volt a másik két csontvázharcos. Megsuhintották kardjaikat, és lesújtottak rám. Akkora erő volt bennük, hogy hiába hárítottam a karddal, az tüstént ketté tört. A csapás után azonnal elfutottam, de a talpam alatt ropogó kőtörmelék nyomban elárulta hol létemet. Kerestem megint egy nagyobb követ, s bevártam az egyik katonát. Ahogy lendített, megint megfogtam gyorsan a kezét, elindítottam az ütést felé, de ekkor másik kezével megfogta a köves kezem, s lefejelt. Enyhén kábultan estem hátra, miközben a fémsisak által hagyott heg sajgott a homlokomon. Itt a vége, ezek kinyírnak itt engem. Ahogy lendítette újra a kardját, kinyújtottam utoljára a kezem, s ami ezután történt, nem egészen tiszta. Valahogy elkezdett izzani a tenyerem, s hatalmas lángcsóva áramlott ki belőle. Pillanatok alatt elhamvadtak a csontvázak. Nem hittem a szememnek. Egyszer csak eláll a lángolás. Nagyon égetett és nagyon fájt, azonnal a ketté tört zafír melletti barlangi patakhoz futottam. Nem volt mélyebb egy két centinél. Amint belemártottam a tenyerem, az gőzölögve felsistergett. Kiáltottam, úgy fájt. Ekkor jött ismét a huzat.

- Mi? Az nem lehet! Halottnak kéne lenned!

Ekkor hírtelen felkapott a szél a lábamnál fogva. Fejjel lefelé lógtam a sötét pavilonban, de nem láttam senkit. Felerősödött a szél, és kifeszítette kezeimet is.

- Hát élsz!" - szólalt meg ismét a hang, de már sokkal kellemesebben. Azt hittem megöltek azok a mocskok! Meglásd, bosszút állunk rajtuk! A szent fánál találkozunk!

Azzal hírtelen elállt a huzat és lezuhantam aföldre. Bevertem a fejem és minden elsötétült.