A Tiszafa árnyékában

VIII. Fejezet

Felriadtam. Hol vagyok? Mondtam magamban. Nyakig be voltam takarózva, s kukorékolt a kakas. Ódon fehér falak, kemény priccs. Oh, az apátság. Csak egy rémálom volt. Au, a fejem, úgy hasogat! Meg akartam fogni, de mikor kiemeltem a takaró alól a kezem, láttam, hogy ez nem álom volt. Mindhét kezem be van fáslizva és a tölgyfa, akár a marhákon a billogvas által hagyott nyom, virított a csuklómon. Kopogtak az ajtón.

- Tessék? - kiáltottam kifelé.

Lassan kinyílt az ajtó, s becsoszogott az öreg főapát.

- Hogy van fiatalember? Nézett rám sajnáló, de kíváncsi tekintettel.

- Mint aki miután megfogott egy kondér forró bablevest, futva a csaphoz belelép egy gereblyébe. - vágtam vissza a frappáns választ. Mi történt velem tegnap?

- Azt hittem, hogy erre maga ad magyarázatot. - szólt vissza az atya. István testvér talált önre az erdőben, egy beomlott üreg szélén. Meg volt égve mindkét tenyere, s fel volt repedve a homloka. Az éjjel bevarrtuk, s a kezére gyolcsot tettünk.

- Akkor azt mondja, hogy valaki kivitt a szentélyből?

- Milyen szentélyből? - kérdezte zavartan az öreg. Lehet agyrázkódása volt. Kihívtam az orvost, délutánra ideér. Pihenjen!

- De atyám, el kell mondanom mit láttam!

- Pihenjen gyermekem!

Azzal kiment az ajtón és kulcsra zárta. Rögtön felálltam, s elkezdtem dörömbölni. Senki nem nyitott ajtót. Hogy tarthatnak bezárva? Rendőr vagyok az Istenért! Hátradőltem a priccsemen és vártam a délutánt. Dél körül járhatott mikor az ajtó alsó rekesze megnyílt, s egy tálcát dugtak be rajta. Egy flaska tea volt rajt és rántott hús, salátával és savanyú uborkával. Se kés, se villa. Nagyon éhes voltam már, de bekötött kézzel, evőeszköz nélkül nehezen ment az étkezés. A tányér alatt volt friss géz és fásli is. Miután megebédeztem, elkezdtem szépen lassan kibontani a kötéseim. Tükörbe nézegettem a fejem, miközben tekertem le róla a fáslit. Közel a hajamhoz a homlokom felett volt a varrat, nem volt csúnya, de jó hosszú volt. Ezt már nem kell bekötözni, ügyes munkát csináltak a fiúk. Kicsit jól esett, hogy szellőzik. Még egyszer szemügyre vettem azt a jelet a csuklómon. Miért pont tölgyfa? Pedig ez úgy néz ki. Eh, minden baj hozója, lehet nem kellett volna elsétálnom ahhoz a vörös kőhöz. Na, nézzük ezeket a kezeket. Lassan levettem a fáslit a kezeimről. Hólyagosra voltak égve, s a géz bele volt ragadva a sebekbe. Nagyon keservesen tudtam kiszedni belőlük. Odamentem a mosdótálhoz, és lassan el kezdem mosni a sebeket. Nagyon - nagyon fájtak, de érdekes dolgot vettem észre. Ahogy mostam a kezeim, körülötte felhabzott a víz. Újra elkezdett sajogni a csuklómon a jel, de a hólyagok pillanatok alatt eltűntek. Nem hittem a szememnek. A fájdalom is elillant. Csak pacsáltam a vizet, dörzsöltem a szemeim, de a sebeknek semmi nyoma. Boldogságomban fel-fel nevettem. Ekkor kopogtattak az ajtón. Gyorsan megtöröltem a kezem és kinyílott az ajtó. Bejött az öreg doki, meg a perjel is. Biccentettem, de nem hagytam őket szóhoz jutni.

- MI JOGON TARTOTTAK FOGVA? - ordítottam az öregnek.

- Nyugodjon meg, csak a saját biztonsága érdekében tettük!

Azzal az orvos felé nézett s bólogatva mondta:

- Látja én megmondtam!

- Mit mondott meg? Doki, mondjon már valamit!

- Üljön le fiatalember. Nyugodjon meg! - majd elővett egy injekciós tűt.

- Mit akar azzal? Figyelmeztetem, rendőr vagyok!