A Tiszafa árnyékában

IV. Fejezet

Nem hagyott nyugodni az elkövető biológiai mivolta. Az éjjel elcsöndesedett az eső. Egy csúnya ködös vasárnap reggelre ébredtem. A tegnapi eső miatt mára halasztották el a temetést. Megcsörrent a földszinten a telefon. A faluban csak két helyen volt telefon, itt a rendőrőrsön meg a takarékbankban. Lefutottam a földszintre és felvettem. Az öreg rendőr hívott, hogy meg lettem hívva a temetésre, vegyem fel a volt társa díszegyenruháját. Kinyitottam a szekrényt, és megláttam az egyetlen felakasztott ruhát. Gyönyörű, szinte új egyenruha volt, talán csak a kinevezésén lehetett rajt az illetőnek. Érdekes, teljesen passzolt rám. A saját kinevezésemen csak egy öltöny volt rajtam. Hiába, a régi időkben még volt pénz a közszférában, nem úgy, mint most. Felvettem a kalapot, ekkor vettem észre, hogy még a Kádár-címer volt az egyenruhán... Igen, abban az időben megbecsülték a rendőröket. Nagyon jól néztem ki, egy darabig néztem magam a tükörben, és elindultam le a lépcsőn, ki az ajtón. Hopp a pisztolyom! Ebben az egyenruhában kialakított pisztolytartó is volt! Belehelyeztem a 38-ast, semmi dudor, semmi bökés, teljesen kényelmes volt, mintha ott sem lenne a fegyver. Elindultam a temető felé, a köd még mindig nem oszlott fel. Lassan kirajzolódott a feketébe öltözött gyásznép. Kihagyott hely volt nekem a doki mellett. Most láttam igazán, hogy milyen kis összetartó közösség él itt. A falu majdnem teljes népsége kinn volt a temetésen. A szertartás után négyen felemelték a koporsót, s elindultunk a sírgödör felé. A föld nagyon sáros volt, tegnap teljesen átázott. Mikor a sírgödörhöz ért a koporsós menet, az egyik ember megbotlott és rántotta magával a koporsót is. A bezuhanó koporsó a gödörben kinyílt. Óriási megdöbbenésünkre a koporsó üres volt. Azonnal a pap felé néztem, aki ugyanúgy nézett rám vissza. Megfogtam a vállait, és félrerántottam. Szemeiből félelmet és kételyt olvastam ki. Gyorsan rákérdeztem:

- Itt meg mi folyik?

- Nem tudom Uram! Tegnap, a koporsóba helyeztem az elhunytat, onnan nem mászhatott ki.

Hebegett az ifjú atya. A gyásznép csak sikongatott és olyan sűrűn vetették magukra a keresztet, hogy az már felért egy aerobik edzéssel. A zűrzavar fél óra múlva elcsendesült, kezdetek haza szivárogni a népek. Csak az áldozat anyja, az atya, az öreg rendőrkapitány, a doki meg én maradtunk. Mariska néni kisírt szemekkel jött oda hozzánk és csak azt kérdezte folyton folyvást, hogy hol az Istenben van a fia. Nem tudtunk logikus választ adni. Hazaküldtük az asszonyt és beültünk négyen a ravatalozóba. Percekig csak ültünk egymással szemben, meg sem szólaltunk. Hirtelen kopogást hallottunk az ajtó felől. Olyan hirtelen néztünk az ajtóra, mintha a halottat várnánk, hogy besétáljon. A kocsmáros jött, négy üveg sörrel. További szép napot Urak! És ki is futott a kocsmáros. Ekkor jutott eszembe, hogy két napja itt vagyok, de egyikkőjüknek sem tudom a nevét. Felálltam hát sörrel a kezemben.

- Emberek, mutatkozzunk már be egymásnak, mert ebben a két napban csak a foglalkozásaitok, vagy a korotok alapján hívtalak titeket.

- Ej, ides öcsém, Lajos vagyok! - csapott a tenyerembe az öreg rendőr.

- Engem hívj csak Laci atyának! - szólt az ifjú káplán.

- Schwarz Ferenc vagyok! - köszörülte meg a torkát a doktor.

- Na, emberek örülök! Akkor Lajcsi bá, Laci atya és...

- Maradjunk inkább a dokinál! - szólt közbe az öreg.

Koccintottunk egyet és lehúztunk pár kortyot a kellemesen kesernyés olcsó világos sörből.

- Exhumáltatni szeretném az előző két elhunytat.