Az utolsó parancs

5.fejezet

-Eren-

Reggel korán ébredtem fel, de kivételesen nem akartam lustálkodni sem, inkább tettre készen ugrottam ki ágyamból. Gyors rendrakás, mosakodás, fogmosás és öltözködés után az étkezőbe vittek a lábaim. Ma csak egyszerű fekete nadrág, és egy fehér megkötős póló volt rajtam. Magamhoz vettem az ételadagom, és egy ablak mellé ültem. Még senki nem volt bent rajtam kívül, amit nem bántam. Szükségem volt erre pár nyugodt percre, hogy átgondoljam a dolgaimat, és csendben megihassam a teám. Egyszer szerencsém volt inni a hadnagy által készített teából, és azóta rászoktam. Bár ez a nyomába se ér annak.

Lépteket hallottam közeledni, de inkább kifelé bámultam, mint a beérkező felé. A hangok hirtelen hallgattak el, amire felfigyeltem, de mire odanéztem, már csak a hadnagy távolodó hátát pillanthattam meg. Legszívesebben utánaszaladtam volna, de valószínűleg csak rontottam volna a kettőnk közötti helyzeten. Még nekem is egyértelmű, hogy nem akar látni.

Mire a többiek is apránként leszállingóztak, én kimentem a gyakorlópályára. Nyújtással kezdtem, utána párszor körbefutottam a teret. Ezután a felszerelésem is magamra vettem, hogy a felállított titán bábukat támadhassam. Egymás után vágtam ki a szalmából készült nyakszirteket, és bántam, hogy nem az igazi ellenség ellen harcolok. Mikor megálltam kicsit kifújni magam, eszembe jutott a jelenet, mikor tönkrement az életem, és anyám kétségbeesett sikolya csengett a fülemben.

Megráztam a fejemet. Ezek az emlékek most csak hátráltatnak. Nem vagyok már kiskölyök, hogy folyton ezen siránkozzak. A jövőbe kell néznem, a célom irányába.

Lemásztam a fáról, amin megpihentem, és levettem a manőver felszerelésem. Miután rendesen megtisztítottam és megolajoztam, a bábuk felé vettem az irányt. Jobb lenne élő emberrel gyakorolni a közelharcot, de mivel nagyon úgy fest, hogy mindenki ellustult a hirtelen pihenőtől, nem volt más választásom. Csodálom, hogy a hadnagy is ilyen elnéző, és nem zavar le mindenkit vagy gyakorolni, vagy takarítani.

Még csak párat üthettem a „partnerembe", mikor egy alacsony árnyék vetült mögém. Megörültem, hiszen mindig szívesen láttam a legjobb barátomat, ám mikor megfordultam nem a szőkeség állt velem szemben. Egy fél pillanatra megmerevedtem, de hamar összeszedtem magam, és kezem a szívemhez emeltem egy tisztelgésre.

-Jó reggelt Levi hadnagy!-köszöntöttem, viszont a szemkontaktust próbáltam elkerülni. Még a végén pironkodnék itt, mint valami kis szende szűzlány.

-'reggel Eren-viszonozta a tisztelgést-csak így egyedül? Hol vannak a többiek?-kérdezte

-Nem tudom, utoljára a kantinban láttam őket-feleltem, majd mikor láttam, hogy hadnagyom szó nélkül elindul, visszafordultam a bábum felé. Ahogy oldalra sandítottam meglepődtem kicsit, ugyanis felettesem nem hagyott magamra, hanem levette zubbonyát, és elkezdett bemelegíteni. Ahogy nyújtott, felcsúszott felsője, és én megcsodálhattam márványosan fehér bőrét és formás kockáit. Ha még fél másodperccel tovább folytattam volna a bámulást, talán még az orrom vére is elered.

-Hé!-kiabált nekem, és láttam, hogy védekező pozíciót vesz fel-azzal a szarral csak az idődet vesztegeted-folytatta, és lassú, kimért léptekkel indult meg felém. Nekem se kellett több, és én is megindultam. Pár lépés után vettem észre, hogy vigyorgok mint valami gyengeőrült. Mire odaértem megreguláztam vonásaimat, és elkezdtük az alapok gyakorlását. Egyre inkább belemerültünk az egymás elleni küzdelembe. Mindig is ez volt az erősségem, de még így se érhettem a kisebb férfi nyomába. Értem én, hogy évek meg a rutin, de magasabb is voltam, plusz én is erős izmokkal rendelkeztem, mégse sikerült a másik fölé kerekednem.