Az utolsó parancs

4.fejezet

-Levi-

Érzem, ahogy néz. Próbálok nem foglalkozni vele, és a kárpittisztításnak szentelni a figyelmemet, de elég nehézzé teszi a folyamatos bámulásával. Felajánlotta a segítségét, aztán meg ellazsálja az egészet. Faszom az egészbe. Ha nem áll neki nagyon gyorsan a portörlésnek, vele fogom leszedni onnan a pormacskákat, aztán akkor majd nézelődhet.

Még pár percig tűröm a lopott pillantásokat, de aztán betelik a pohár. Egy „tch" hangot hallatva hirtelen odafordulok, mire elkapja fejét. A hirtelenkedése miatt megbillen, és zuhanni kezd. Szerencséjére nagyon jó reflexeim vannak, és még időben odaérek, hogy elkaphassam, ezzel megmentve őt jó pár horzsolástól és puklitól. Így se sikerült a teljes esést tompítanom, mert sokkal magasabb nálam.

-Jól vagy, kölyök?-kérdezem tőle, és látva pipacspiros arcát, kicsit közelebb hajolok. Lázasnak tűnik, de nem forró a teste. Kicsit aggódok érte, nem szeretném, ha valami random betegség ledöntené a lábáról. Bár nem értem, hogy betegedhet meg egyáltalán, hiszen ha a lábát leszakítanám, az is visszanőne pár nap alatt. Mint valami szaros gyíknak a farka...

Letenném, de hallom, ahogy nyöszörög egy sort. A következő pillanatban felnyúl, és megragadja a tarkómat, majd ajkait az enyémnek nyomja. A meglepettségtől köpni nyelni nem tudtam, amit a támadóm ki is használ, mert nyelvét átdugja a számba. 

 Igencsak benne járok a 30as éveimben, ennek ellenére még nem nagyon volt ilyesmiben részem, hiszen az életem mindig a túlélésről szólt. Kellemes bizsergés járta át a testem, és egy furcsa érzés kerített a hatalmába. Ha most kívülről látnám magam, tuti nem ismernék rám. Végül visszacsókoltam, nem kicsit lepve meg ezzel a karjaimban lévő fiút. Arannyal pettyezett zöld íriszeit az én viharos szemembe mélyesztette, és tekintete nem eresztett. Egyre hevesebben csatát vívtunk nyelveinkkel, ám végül muszáj volt abbahagynunk. Szétváláskor vékony nyálcsík kötötte össze csillogó és enyhén duzzadt ajkainkat.

Némán meredtünk egymásra, mindkettőnk gondolatait köd homályosította el. Végül felocsúdtam kábulatomból, és a földre ejtettem a kölyköt. Halottam, ahogy nyekken egyet a kényelmetlen pózban való leérkezéstől, aztán gyorsan elhátráltam tőle.

Annyi minden futott át egyszerre az agyamon, hogy nem tudtam mit kezdeni velük, pedig én aztán nem vagyok egy összeszedetlen ember. Eren, ha létezik ilyen, még vörösebb fejjel ugrott fel a földről, és kezét nyújtva elindult felém.

-hadn..-kezdte volna, de végre megtaláltam a hangomat.

-KIFELÉ!-kiabáltam rá, miközben kitártam az ajtót. Szemeim valószínűleg szikrákat szórtak, ahogy lassan feldolgoztam a történteket.

-De.. kérem beszéljük meg-próbált békíteni, nem sok sikerrel.

-Tch, van egy fél perced, vagy én magam doblak ki innen-fenyegettem. Egy pár pillanatnyi tétovázás után megindult kifelé, de a küszöbön megtorpant, és bátortalanul visszanézett. A legközönyösebb és hűvösebb nézésemet kapta cserébe, mire egy sóhaj kíséretében becsukta maga után az ajtót.

Leroskadtam a frissen tisztított fotelbe, és tenyerembe temettem az arcomat. Mi a fenét csinált az előbb velem ez a kis szaros? Óvatosan megérintettem ajkaimat amit még égetett az előbbi heves csók. Azon nem lepődök meg, hogy megcsókolt, mivel nemrég egy randevúra invitált, nyilván nem ok nélkül, de belém mi a picsa üthetett, hogy visszacsókoltam?

Reszketeg sóhaj hagyta el ajkaim, és a még mindig nyitott ablakhoz sétáltam. Mélyeket lélegezve próbáltam lenyugtatni vérem zúgását. Mi ez most, így hirtelen? Nem vagyok már egy kanos kis tinédzser, hogy érdekeljenek ezek a dolgok, meg aztán ha ennyi ideig nem tartottam fontosnak az ilyesmit, akkor most miért vagyok ennyitől összezavarodva?

-Eren-

Majdnem szó szerint ki lettem dobva a hadnagy irodájából. Nem mertem visszamenni, ahhoz túl dühösnek tűnt amikor kiküldött.

-Ezt jól elbasztad Eren-dünnyögtem miközben az udvar felé vettem az irányt. Csak én lehetek olyan béna, hogy leessek egy székről, aztán a karjaiban kössek ki. Legalább ha egy kicsit vissza tudtam volna fogni magam...de azok az ajkak annyira hívogattak, hogy szinte fizikai fájdalmat éreztem.

Már csak azt az egyetlen dolgot nem értettem, hogy miért csókolt vissza, ha utána kizavart? Ha utálna, vagy undorodna tőlem, akkor egyszerűen és hamar véget vethetett volna az egésznek, de nem tette. Sőt.

Enyhe pír futja el az arcomat, ahogy visszagondolok a heves nyelvcsatánkra, de nem tudok örülni a történteknek a kételyeim miatt. Egyszerűen nem tudom hová tenni a hadnagy reakcióját.

Sétálni akarok egyet, de mivel a többiek szétszéledtek, nincs kivel. Egyedül meg nem megyek, annál még én is paranoiásabb vagyok.

Végül az istállóknál kötök ki, ahol megkerestem a lovamat. Mostanában elhanyagoltam szegény állatot, pedig megérdemelne egy kis törődést. Nekem meg pont kapóra jön a gondozása, hogy elterelhessem a figyelmemet és gondolataimat felettesemről.

Már éppen végeztem a csutakolással, mikor a többiek is visszaérkeztek. Mikasa rögtön felém indult. Az én lovam biztos jobban bejön neki mint a mellette álló..

-Milyen volt a randid?-kérdeztem huncut mosollyal az ajkaimon. A lány zavarba jött, és piros sálja szegélyével játszott.

-Jó volt.-motyogta. Ezen csak jobban elvigyorodtam. Sose volt valami bőbeszédű, de ritkán jön zavarba.

Mielőtt tovább kérdezgethettem volna, befutott legjobb barátom is, és széles mosollyal üdvözölt minket. Boldogan mesélt a napjáról, amit egy könyvesboltban töltött, és izgatottan mesélt az olvasottakról is. Beszélgetés közben még megvacsoráztunk, és az egyik közös helyiségben ültünk le. Fél szemmel a hadnagyot kerestem, de nem láttam. Pedig még ha nem is beszél hozzánk, azért itt szokott lenni a közelünkben. Ettől kicsit rossz kedvem lett, amit barátaim is megláthattak rajtam, mert Armin is elhallgatott, és mindketten kérdő szemeket meresztgettek rám.

Én persze csak legyintettem nekik, hogy semmi gond. Mikasa egy ideig még összehúzott szemmel méregetett, de végül ő is csak vállat vont. Nem sokkal később elköszöntünk egymástól, és a szobáinkba indultunk.

Nem voltam még álmos, elvégre ma nem is csináltam szinte semmi. Csak lejárattam magam a hadnagy előtt. Holnap majd megpróbálok beszélni vele, hogy legalább ne haragudjon rám. Fájdalmasan nagyot sóhajtottam. Hogy lehettem ilyen merész, hogy megcsókoltam? Csak fogtam a fejem kínomban, és vergődtem az ágyon. Mondjuk inkább voltam siratni való, mint merész.

Más szempontból viszont ha ezt nem teszem meg, akkor még sokáig nem tudom meg, van e esélyem. Főleg, hogy akármelyik napunk lehet az utolsó. Nekem meg aztán főleg, mert nem csak a titánokkal kell vigyáznom, hanem az emberekkel is.

-Nem hagyom magam lerázni-közöltem a plafonnak, majd dacosan oldalra fordultam, és végre elnyomott az álom.