Az utolsó parancs

15.fejezet

-Levi-

Amennyire sikerült tegnap elkerülni az óriásokat, most annyival előbb bukkantunk rájuk. Vagyis sokkal inkább ők ránk, de ez már részletkérdés. Kinyújtott kézzel ugrott egyikük egy alacsonyabban suhanó katona felé, és csak a szerencsén múlt, hogy nem kapta el. A lendületemet kihasználva visszarúgtam magam egy fa törzséről, és mielőtt a többiek felocsúdhattak volna, le is vágtam a szörnyeteget.
Azt az egyet szerettem a titánokban, hogy hiába terített be mindenhol a vér, pár perc múlva sisteregve párolgott el a levegőben. Na nem mintha tisztábbnak érezném magam, de mindenképpen előny, hogy nem tocsogok órákat a lében. Nem kaptam időt kiélvezni a győzelmemet, mert már ugorhattam is a következő nyakszirtjéhez. Két precíz, erőteljes vágás, és már vége is volt megint.

Megálltam egy magasabb ágon, mert a többiekre is figyelnem kellett. Meglepően jól vették az akadályokat, első ránézésre még mindenki harcolt, és még senkinek nem hiányzott egyik testrésze se. Még a végén be kell ismernem, hogy nem is olyan reménytelenek, mint hittem.

Nem is nézelődhettem tovább, mert a fák mögül előbukkant három másik óriás, mi pedig még ezekkel sem végeztünk.
Régebben gyűlöltem a titánokat, a haragom hajtott, hogy egyre jobb és jobb legyek, de mára tompán üressé váltam. Talán a sok gyilkolás tette, talán csak belefáradtam.
Még most se éreztem semmit, hogy tudtam, nemsokára vége lesz. Úgy se, hogy tudom, nem szörnyeket ölök. Nyilván egyszerűbb így gondolni rájuk, mint átalakult emberekre, de kicsit zavar, hogy nem érdekel. Mostanában amúgy is csak egy valami érdekel, jobban mondva valaki..
Gondolkodás közben a testem szinte magától mozgott, nem kellett koncentrálnom, a sok gyakorlás miatt automatikusan ugrottam és vágtam.
Mikor már csak ketten maradtak, megengedtem magamnak még egy gyors terepszemlét. Csodával határos módon még mindig nem volt sebesültünk, és pár pillatat múlva a magasabbik titán felüvöltött, majd hatalmas robajjal elvágódott. Maradt egy.
Kezdem azt hinni, hogy meg kell fogalmaznom egy kisebb "ügyesek vagytok" témakörű beszédet. Aztán közvetlenül utána elsüthetném az egyik már meglévőt, miszerint ne legyetek már gyökerek, és ne ünnepeljetek minden egyes titán halála után, mert közben könnyedén megzabál a másik.

Eszem megáll ezeken, mégis csak reménytelen banda verődött itt össze. Boldogan pacsiznak meg nevetnek, mikor a fák mögül -pont mögöttük- már jön is az utolsó. Mérgesen felmorranok, és leugrok, ugyanis innen túl messze vagyok egy támadáshoz, viszont mire a fákon ugrálva odaérnék, addigra még desszertet is enne az osztagomból.

Amint földet érnek a csizmáim, felém fordulnak a többiek, és ezzel egy időben észlelik a hátuk mögül érkező titánt. Szinte látom tágra nyílt szemükben a döbbenetet. Egy kézmozdulatomba kerül, és már húzzák is fel magukat a legközelebbi fára, én pedig szembe fordulhatok a nősténnyel. Nem nőtt nagyobbra hét méternél, ezért valamivel nőtt a túlélési esélyem százaléka. Elüvöltötte magát, hangja végigbizsergett a gerincemen, és libabőrös lett tőle a karom. Ha a fákon próbálnék támadni, lekapna mire odaérek, ezért meg kell próbálnom minél közelebb engedni, majd a vállán felhúzni magam. Így is nagy esélye van elkapni, de talán kevesebb, mintha máshova ugrálnék. Ha nem lenne ilyen istentelenül agyatlan, használhatnám a meglepetés erejét, de az ilyesmi itt nem játszik. Feszülten vártam a pillanatot, amikor elrugaszkodhatok, minden mást kizártam a tudatomból, csak a közeledő titán volt a világon, és vele szemben én.

Azt hiszem mondanom se kell, hogy ezzel elkövettem életem egyik újabb hibáját. Az egyik beosztottam üvöltve rontott rá az óriásra, és már most láttam, hogy nem lesz jó az ugrás íve. Csodával határos módon sikerült az egyik kezet kikerülnie, de másodjára nem volt ilyen szerencséje. A hatalmas ujjak a dereka köré fonódtak, és mire egyet pisloghatott volna, összezárultak. Vér spriccelt mindenfelé az összetört testből, és a katona rongybabaként hanyatlott rá az őt tartó kézre.

Ezek után kihasználtam azt a pár másodpercet, amit a titán az étkezéssel töltött, így sikerült felugranom a nyakszirtjéhez. Szerintem észre sem vette, hogy rajta állok, utána pedig már késő volt számára. Engem nem érintett meg mélyen a katonám elvesztése. Mármint persze kár érte, de még a nevét se tudtam igazán megjegyezni. Hívjuk időskori demenciának, vagy esetleg érdektelenségnek. Lehet választani.

A többiek gyászos arcot öltve vágták le ruhájáról a szabadság szárnyait, hátrébbról talán még szipogást is hallottam. Az én arcom is komor volt, de teljesen mástól. Mikor lettem ilyen közönyös az embereim felé? Ez az első alkalom, hogy nem vettem figyelembe az emberi élet szentségét, és ez elborzasztott. Ha így folytatom, mire elfogynak az óriások, sokkal nagyobb szörnyeteggé válok náluk.

Nem tartottam meg egyik motivációs beszédemet se végül. Szó nélkül sorakoztak fel mögöttem az embereim indulásra készen, és miután megadtam a jelet, elindultunk. Ezúttal mindenki figyelmesen fürkészte a fák lombja alatt megbúvó árnyakat, nehogy ők is úgy járjanak, mint a társuk.

Most mindennél nagyobb szükségem lett volna Erenre, mert kezdem azt hinni, hogy ő tart még a fényben, ami elég vicces, mivel csak pár hete érzem ezt. Lehet, addig csak nem tűnt fel, milyen mélyre süllyedtem a sötétségben. Gyorsabb tempóra kapcsolva igyekeztem magam mögött hagyni a kételyeimet, és a szégyenemet, hogy még ha csak egy pillanatra is, de cserben hagytam a rám bízott életeket. Az óriásvér utolsó cseppjei sisteregve száradtak le a kezemről, de néhány paca, bármennyire is akartam, nem párolgott el.