Szökés

6,Mégegyszer

 Rettegtem a gondolattól, hogy talán én öltem meg a barátomat. Mindkét alkalommal dühös voltam és ott a szekrényt néztem állandóan. Féltem, hogy ez meg fog ismétlődni. Nem mondhattam el a többieknek ezt, de ha titokban tartom, lehet, hogy őket is megölöm.

-Na és? Mondtad, hogy nem tudnak megállítani, de azt nem, hogy milyen fegyverrel fogsz küzdeni. – mondta a hang.

-Elolvadt a hó. –szólalt meg egy másik.

-És?

-Reggel még hatalmas volt, most pedig nincs.

- Tudom, de nem megölni akarom őket, hanem itt hagyni. - tértem vissza az eredeti témához. Úgy éreztem magam, mint egy időzített bomba, amiről nem is tudnak a fogva tartói. Nem akartam egy perccel sem tovább itt maradni. Muszáj volt kijutnom! Mindenáron!

Odarohantam az ajtóhoz és elkezdtem kaparni (?).

- Keress egy másik kijáratot. – mondta a hang.

- Ez az egyetlen kijárat. – mondta Kolibri.

Ekkor úgy éreztem, valami megkattant bennem. Valami, ami eddig még nem tört meg az elmúlt évek nyomása alatt. Odamentem a szekrény mellé. Szembeálltam az ablakkal és elkezdtem felé rohanni. Teljes sebességgel tettem meg azt a 2 métert, majd mielőtt nekimentem volna egyszerre rugaszkodtam el a földtől és pördültem meg a levegőben, hogy a hátammal csapódjak az ablakba, majd ki a sötétségbe.

Viszonylag minden jól ment, csak azt felejtettem el, hogy a másodikról ugrottam ki, és hogy a hó nem fogja tompítani az esést. Szóval, ja. Élmény volt.

Amint földet értem, rögtön talpra is álltam és nem törődve a szilánkok által ejtett sebekkel az arcomon és kezeimen, a fal felé futottam [(szeretem az alliterációt)].

-Most mi lesz? – kérdeztem riadtan miközben rohantam.

-Csak nyugi! Ne gondolj semmire és add át az irányítást. - mondta a hang.

Így is tettem. Legalábbis próbáltam. Mit jelent az, hogy ,,adjam át az irányítást"? Amikor a falhoz értem hallottam, hogy kicsapódott a bejárati ajtó, de nem néztem hátra. A fal tövében leguggoltam, egy picit rugóztam, hallottam, hogy valaki fut. Az ég felé fordítottam az arcom és teljes erőmből elrugaszkodtam a földtől. Éreztem, ahogy valakinek a körme súrolja a cipőm. Egy kicsi suhanás után megláttam a kőfal tetejét és ekkor előredőltem. A kezem, rátettem a kerítésre és átlendültem fölötte. Bele se mertem gondolni, hogy egy csaknem 3 méter magas falat ugrottam át...

Szerencsére félig talpra estem, így könnyebben fel tudtam tápászkodni. Majd rohantam is fel a dombon.

-Dalma, ne kövesd el még egyszer ugyanazt a hibát és most rejtőzz el. Az egyik fának félig kinn vannak a gyökerei. Próbáld meg bepréselni magad oda. – szólalt meg Kolibri.

-Melyik fa? – kérdeztem.

-A kapuval szemben van és a dombnak fölfele van az a része. De ahogy elnéztem több fával is ez a helyzet. - válaszolta.

Ahogy felértem a dombra, láttam, hogy Kolibrinek igaza volt, szóval kerestem egy ideális fát. Az egyiknek a gyökerei mögött volt egy kisebb üreg, amibe talán pont beférek. Ekkor meghallottam a kapu csörenését. Nem volt időm válogatni, elkezdtem bepréselni magam a gyökerek között és nagyon szűkösen, de befértem. Ráadásul a hó elkezdett esni.

Lépéseket hallottam. A szívem a torkomban dobogott. Hat láb szaladt el mellettem. Kolibrinek igaza volt, így az egész erdőt át fogják fésülni, teljesen hiába.