Szökés

11, VÉGRE történik valami!

Amíg Toby mindenkit összeterelt, én a kanapén ültem és megpróbáltam felkészíteni magam, arra, hogy szembenézek a múltammal. Valahányszor random bedepizek, vagy rossz kedvem lesz, mindig a lelki sebeim szakadnak fel. De soha sem hittem volna, hogy ezeket a sebeket egyszer készakarva fogom egytől egyig feltépni. Éreztem, ahogy minden egyes feltört emlékkel nő bennem az üresség.

Amikor már mindenki a nappaliban volt (Eyeless Jack kivételével), elkezdtem mesélni. Eleinte botladozott a nyelvem, de egy idő után csak úgy dőltek belőlem a szavak. Elmeséltem, hogy általánosban a legtöbb gyerek hogyan alázott meg, hogy szórakozásból meméne' alapon megvertek, miket mondtak, hogy kővel dobáltak, hogyan éltek vissza a bizalmammal, hogy nem tudtam megvédeni magam, és hogy a tanárok meg sem próbáltak tenni ellene. Elmondtam, hogy mindenki azt hitte, hogy ha mosolygok, akkor tényleg nincs semmi bajom, szóval még jobban bántottak, a felnőttek, pedig azt hitték, hogy meg sem érzem a bántó szavakat. Mindenki elvárta tőlem, hogy tartsam a széles vigyort, és volt egy pont, amikor mosolyra akartam vágni a számat (ennél a résznél kiemeltem, hogy akkor még nem ismertem Jeff történetét, és hogy ez egy saját ötlet volt). Mindent részletesen meséltem el, a kukába és a WC-be dobált cuccaimtól kezdve, egészen a kérésekig, hogy öljem meg magam.

Elmondtam, hogy ha én bántottam valakit, akkor nemcsak a barátai és az egész osztály, hanem a felnőttek is az én számlámra írták az egészet. És nemcsak magam miatt piszkáltak, hanem azért is mert a testvérem sem olyan, mint a többi „normális" ember... De az 5. Év után már nem volt szükségem vigasztalásra (noha amúgy sem kaptam) és meg sem próbáltam olyan lenni, mint a többiek. Igazából, ha csak egy-két évig tartott volna, talán nem lett volna hatása a mentális állapotomra, de 6 évig nap mint nap elviselni ezeket...ember legyen a talpán, aki ezt sértetlenül bírja ki. [(Önsajnáltatás a köbön... de legalább őszinte....)]

A hetedik évre az osztály nagy része iskolát váltott és egy ovis kori barátnőm vette át helyüket, ő segített (igazából egyedül csinálta) felépíteni az önbecsülésem és az önbizalmam. De a sebeket még sajnos ő sem volt képes eltűntetni. (Viszont már így is többet tett, mint a többi ember együttvéve.)

És emiatt vagyok az a mazoista alkat, a sok egyedüllét miatt lettem skrizofrén, és... igazából az egész személyiségemet ez határozta meg. Plusz, amit a barátnőm ért el.

Amikor a végére értem, hirtelen úgy éreztem, mintha a súly, ami a lelkemet nyomta egy kicsit könnyebb lett volna. Most nem volt bűntudatom, amiért kiadtam a lelkem fájdalmát [(hehe Dalmát hehe)] és nem éreztem úgy, mintha levetkőztem volna valaki előtt.

Miután befejeztem, a szobában néma csend honolt. Vártam, hogy vajon ki töri meg először a csendet. De senki sem szólalt meg. Lehet ők is arra vártak, amire én, vagy csak a hallottakat emésztették?

-Szóval egy depressziós idegroncsot tartotok fogva. - váltottam természetellenesen nagy fordulatot hangulat terén.

-Olyan gyorsan változik a hangulatod, hogy szerintem nincsenek is érzéseid. – szólalt meg megütközve Clockwork.

-Tudom, ez nekem is megfordult a fejemben. – válaszoltam.

- És ha bocsánatot kértek volna, akkor is ezt mondanád. Magad miatt nem tudsz elszakadni a múltadtól. – mondta Zero. Igaza volt, abban, amit mondott, de mégsem. (És most nem a hangjából jól kivehető utálatra gondolok.)

-Törj össze egy poharat, majd kérj tőle bocsánatot! ... Változott valami? – kérdeztem vissza szomorúan. Az a baj, hogy a szavak nem váltják fel a tetteket. Ahogy Jeff sem lesz újra normális attól, hogy azok a srácok bocsánatot kérnek tőle, és Toby sem tanul meg rendesen beszélni egy „Bocs." után. –Hidd el, meg akarok nekik bocsátani, és nagyrészt már sikerült is (annyira legalábbis igen, hogy ne akarjam elvágni a torkukat egy machete-vel), de egy felbomlott elme nem fog regenerálódni.