Szökés

10, Leépülés, majd felépülés

Borzalmas álmom volt. Az '56-os Pest egyik utcáján voltam és láttam, ahogy egy orosz (akkor szovjet) katona le akar lőni egy földön fekvő, véres kisgyereket. Oda akartam rohanni, hogy megállítsam, de a karjaimon láncok kígyóztak és nem tudtam segíteni. Hirtelen megjelent az egyik volt osztálytársam.

-Dalma! Ott egy sebesült kisgyerek és te nem mész oda segíteni neki??! Hogy lehetsz ilyen bunkó?? – üvöltött rám. Majd egy másik lány is megjelent.

-És te miért nem segítesz neki? – kérdeztem vissza. Erre nem mondott semmit és olyan arcot vágott, mint akinek beletapostak a lelkébe.

-Most ezt miért kellett? Dalma, miért nem tudod befogni a retkes pofádat???!! – kiabált az arcomba a másik lány. A láncok pedig, már marták a húsom. Próbáltam leszedni őket, de azok egyre jobban szorítottak és felforrósodtak...

Sírva ébredtem. A karjaim lüktettek, és amikor rájuk néztem, már tudtam is, hogy miért.

Véresre voltak kaparva. A bal karomon hosszában négy véres csík vezetett a vállamtól az ujjaimig. A jobb karom egy kicsit rosszabb állapotban volt, mert ott keresztül kasul összevissza karmolások voltak. Voltak kicsik, mélyek, hosszúak és rövidek. Megpróbáltam felkelni, de a kezeim annyira remegtek, hogy kénytelen voltam nélkülük odabattyogni az íróasztalhoz és felvenni a pulóverem. (miért vettem le, ha nyitva volt az ablak?????)

Megpróbáltam halkan leosonni, majd a konyhába lépve láttam, hogy Jeff, Ben és Eyeless Jack reggeliznek. Reménykedtem benne, hogy nem veszik észre a kézremegésem.

-Mi van a kezeddel?- kérdezte riadtan Ben. AHJ! Ilyen nincs. (És mégis van.)

-Ennyire látszik, hogy remeg?-kérdeztem.

-Ööö..nem, csak csupa vér a pulóvered ujja.

Igaza volt. Csurom vér volt. Olyan mélyre kapartam, hogy a szöveten már nem is látszott az eredeti színe.

-Miért kapartad fel? – kérdezte Eyeless Jack, aki előtt 3 vese volt.

-Nem tudom. – mondtam, és levettem a polcról egy poharat, hogy igyak, de nem maradt meg a kezemben és leesett. Leguggoltam és elkezdtem összeszedni a szilánkokat. Elég kellemetlen volt, magamon érezni a többiek tekintetét.

-Várj! Inkább segítek - mondta Jeff és hozott egy seprűt és elkezdte felsöpörni a pohár maradványait.

-Köszönöm. – mondtam.

Miután végeztünk, bekötöttem a sebeimet, és bementem a nappaliba, és a térdemet átkarolva meredtem magam elé. Nem tudtam, mit kéne tennem. Tudtam, hogy mi okozza ezt a mentális leépülést és mégsem voltam képes tenni ellene. Nem mondhatom meg nekik, hogy honvágyam van és idegileg kezdek összeroppanni. Féltem, hogy előbb-utóbb végleg feladom.

-Te nem az az ember vagy, aki csak úgy feladja! – mondta határozottan Kék.

-Már belefáradtam ebbe a folytonos harcba. Túl sok volt nekem ez a 16 év. – válaszoltam szárazon. Már nem éreztem szomorúságot, pedig ha normális állapotomban vagyok, már elsírtam volna magam.

-Elég ijesztő vagy így.

-Hogy?

-Mintha már nem éreznél semmit. Komolyan ennyire megvisel ez az egész?-kérdezte.

-Komolyan. – mondtam tömören.

-Szerintem, ha kérdezik, elmondhatod nekik a titkod. Én már bízok bennük, és neked is jót fog tenni, ha kiadod magadból.