Szökés

9,Egy kis életveszély

 Nagy nehezen elkezdtem mesélni:

Miközben meséltem, egyre többen jöttek be a nappaliba, és mindenkinek tetszett a történet.

-És mi az igazság? – kérdezte Sally, mikor a végére értem. Szóval itt van a kutya elásva!

-Ha elengedtek, elmondom. – mondtam komoran. Holott tudtam, hogy ez nem járható út. Úgyhogy inkább egy számukra elfogadható választ mondtam. – Nem szeretnék beszélni róla. Most élem a gyerekkorom.

-Figyelj! Velünk is borzalmas dolgok történtek, ha valakinek, akkor nekünk elmondhatod. – mondta tárgyilagosan Eyeless Jack.

-De ha egyszer nem akarok, és nem tudok róla beszélni...

-Mi tart vissza?

-Bizalomhiány, a teljes beleegyezésem, a fal lebontása...-soroltam.

-Szóval nem bízol bennünk. – kérdezte szomorúan Sally.

-Nem bennetek nem bízom, hanem az összes emberben. És nem csak erről van szó. Ha el is akarnám kezdeni, nem találnám a szavakat és valaki mindig azt üvöltené bennem, hogy ne mondjam el.

-És miért nem bízol az emberekben? – ahogy elnéztem Sally nem fogja feladni. És az volt a probléma, hogy ez a kérdése teljesen határvonalon helyezkedett el.

-Hosszú. – böktem ki.

-Jaj, ne csináld már! Ha nem mondod el, nem tudunk segíteni.

-Nem segíteni akartok, hanem megtudni a titkom. Majd én tudni fogom, hogy mikor akarom elmondani, addig meg hiába próbálkoztok. – mondtam, már nagyon kellett figyelnem, hogy megtartsam a nyugodtságomat, úgyhogy felálltam és kimentem az udvarra levegőzni.

Kint még mindig hatalmas hó volt, pedig lassan vége a télnek. Jól esett egy kis friss levegő, főleg a benti beszélgetés után. Ha rajtam múlik, a sírig viszem a titkot. Igaz, sok ember ismeri, de ők nem tudnak róla. Megint elkezdett szállingózni a hó. Akármerre néztem, minden a hazámra emlékeztetett, a hatalmas fák, a hideg, a ragyogóan fehér hó... de ez mind hamis volt. Gyönyörűek voltak, de sajnos számomra hamisak.

-Tudnál segíteni? – kérdezte hirtelen Zero mellőlem. Furcsa. Alapjáraton meg kellett volna ijednem.

-Miben? – kérdeztem.

-A szekrényemet kéne arrébb tolni.

-Oké. – mondtam, és követtem. A szobája az első emeleten volt és az ajtaján ott volt a neve.

-Miért ilyen kedves veled? – kérdezte Kék, miután bementem. – Itt nekem valami gyanús. Talán...- nem tudta befejezni, mert kattant a zár. Megfordultam és Zero eszelősen vigyorgott rám.

- Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen belesétálsz a csapdámba. – mondta vigyorogva.

-Nem kell megjátszanod magad, pontosan tudtad. – mondtam olyan nyugodtsággal, ami engem is meglepett.

-Mindmeghalunk. – mondta Másik.

-Dehogyis! Az első nap is ezt mondtad és még élünk. – mondta Kolibri. Igaza volt.

Zero-t szemmel láthatóan meglepte ez a nyugodtság Biztos arra számított, hogy be fogok pánikolni.

-Vigyázz!-üvöltötte Kék és gyorsan védekezően magam elé tartottam a karom.