Meg akarlak védeni [KageHina - Befejezett]

1. Mi folyik itt?

Kegeyama

Egy szokásos iskolanap szokásos befejezése után szokásosan öltöztünk át a klubszobában a röplabdaedzéshez. Minden túl szokásos és unalmas volt, kivéve a röplabdát. Ha nem létezne ez a sport vagy valamiért nem játszhatnék, már rég kinyírtam volna magam. Félreértés ne essék, nem vagyok depressziós, egyszerűen csak nincs semmi más a röplabdán kívül, ami örömet okozna. Főleg mióta a Karasunoba járok. Azóta tudom azt mondani, hogy valamit igazán szeretek. Valamilyen szinten a törpének köszönhetem, talán egyszer meg tudom neki hálálni valahogy. Vagy mi...

- Amúgy látta ma valaki Hinatát az iskolában? - törte meg a szokatlan csendet csendet Sugawara. Ebben a szobában sosem szokott csend lenni, általában mindenki beszélget a többi idióta meg ordibál szokás szerint, de most valamiért csend volt. Talán mindenki fáradt a vizsgák és a sok tanulás miatt?

- Most, hogy mondod ma még nem - gondolkodott el Noya. - Mindig hangosan köszön, lehetetlen nem észrevenni, ha itt van - fűzte hozzá mosolyogva.

- Érdekes, biztos szólt volna, ha nem jön - mondta szinte csak magának karba tett kézzel Daichi. - Te tudsz valamit Kageyama? - emelte rám a tekintetét a kapitány.

- Nem vagyok az anyja - dobtam az egyenes választ. Miért mindig engem kérdeznek legelőször, ha róla van szó?

- Csak azért kérdeztem, mert gyakran a szünetekben is együtt lógtok - emelte fel maga elé védekezően a kezét. Lehet túl erélyesen válaszoltam?

Nem gondoltam, hogy erre a mondatra már válaszolnom kellene, így visszafordultam a táskámhoz, hogy előkeressem a térdvédőim.

- Tudom, hogy elraktam... - motyogtam magam elé, de az is esélytelen volt, hogy a mellettem álló Yamaguchi meghallja, mivel ebben a pillanatban robbant be az ajtón nagy hévvel Hinata, mint egy időzített vörös tornádó.

- Huh, azt hittem elkéstem! - kiáltotta megkönnyebbülten. Miért kiabál ennyit? Idegesítő.

- Hinata... Mi történt veled? - kérdezte Sugawara meglepetten. Mivel arca ijedséget tükrözött, így én is Hinata felé fordultam és abban a pillanatban nekem is olyan fájdalmas fintorba torzult az arcom, mint Suga-sannak, ugyanis Hinata jobb szeme alatt egy emberes monokli ékeskedett.

- Hinata, te verekedtél valakivel?! - kiáltotta Tanaka, amint realizálta a helyzetet.

- Szerinted Hinata úgy néz ki, mint aki bárkivel is összeverekedne? - kérdezte Suga a kínosan mosolygó Hinatára mutatva.

- Nem, nem verekedtem - tisztázta le Hinata gyorsan. Visszafordultam a táskámhoz és tovább kutakodtam benne. Nem izgatott fel túlságosan a dolog, valószínűleg megint valamit bénázott, mint a múltkor, amikor a kishúga nekilökte egy szekrénynek és felrepedt a szája, vagy még régebben, mikor leesett a lépcsőn és megzúzódott az egyik bordája. - Natsuval, a húgommal birkóztam és véletlen szemen térdelt. - Jackpot.

- Legközelebb jobban vigyázz magadra - mondta neki Daichi, majd még beszéltek pár szót, amire már nem figyeltem, aztán mindenki visszatért az öltözéshez.

* * *

- Nem értem! - sóhajtottam egy hatalmasat a székemben hátradőlve. Miért kell angolt tanulnunk? Japánok vagyunk! Alig értek ebből a katyvaszból valamit, pedig tudom, hogy vettük órán. Totál fáradt vagyok, nem tudok erre koncentrálni. Minek maradtam még Hinatával edzeni olyan sokáig mikor ennyi tanulnivalóm van? Nem mintha általában belegebednék a tanulásba, de most jönnek a vizsgák, én pedig nem akarok mindenből megbukni.

Mármint semmiből sem.

Még egyet sóhajtottam lemondóan, majd felálltam az asztalomtól. Eldöntöttem, hogy eszek egy kis csokoládét, az állítólag serkenti az agyműködést.

Lebattyogtam a lépcsőn és egyenesen az édességes szekrényünk felé vettem az irányt, azonban azt kinyitva a csokiknak csak a hűlt helye fogadott.

- Anya! Hol vannak a csokik? - kiáltottam el magam.

- Milyen csokik? - kérdezett vissza a nappaliból.

- Mi az, hogy milyen csokik? - kérdeztem miközben átsétáltam a nappaliba. - Tegnap vettél két, azaz kettő táblát - emlékeztettem két ujjamat felé mutatva, azonban már sejtettem mi lett a sorsuk.

- Jaaa, hogy azok... - nézett rám nagy bociszemekkel a kanapéról. - Azokat megettem - mondta, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne egy nap alatt bepusztítani két tábla csokit.

- Anya - sóhajtottam -, ha így folytatod úgy elhízol, hogy sose találsz magadnak pasit - néztem a vékony asszonyra. Habár nevetséges asszonynak nevezni, rendszerint a nővéremnek hiszik.

- Majd akkor mondj ilyeneket, ha hamarabb bepasizol, mint én! - karolta át duzzogva felhúzott térdeit. Így tényleg úgy néz ki, mint egy tinédzser, néha én magam sem hiszem el, hogy negyven éves.

- Nem érdekel a duzzogásod, akkor sem kellene ennyi egészségtelen dolgot összeenned. - Utaltam arra az esetre, mikor három teljes napon keresztül csokin, chipsen és üdítőn élt, amíg én edzőtáborban voltam. Komolyan, hogy nem cukorbeteg még? - Mindegy - fordultam sarkon -, elmegyek boltba, hozok csokit - mondtam és elindultam a cipőmért.

- Hozz nekem is! - kiáltott ki a nappaliból.

- Lesheted, elhízol! - kiáltottam vissza, miközben a cipőmet vettem fel.

- Csak negyvenöt kiló vagyok!

- Maradjon is így! - kiáltottam még vissza, majd jelezvén, hogy befejeztem a vitát becsuktam magam mögött az ajtót.

Makacs. Sose talál olyan pasit, aki annyi kaját képes lesz neki megvenni, mint amennyi neki valaha is elég lenne.

Egy sóhaj szakadt fel belőlem, mikor eszembe jutott, hogy mit is mondott. Mi az, hogyha hamarabb bepasizok? Folyamatosan ezzel piszkál, mikor már ezerszer elmondtam neki, hogy most nem akarok kapcsolatot. Csak röpizni szeretnék, aztán, majd ráérek ezzel foglalkozni, amikor már nem fog érdekelni, hogy a körülöttem levők mit gondolnak arról, hogy meleg vagyok. Jelenleg anyámon kívül ezt senki sem tudja ezt és ez így pont jó nekem. Komolyan, mi történne, ha kiderülne, hogy meleg vagyok? Mindenki undorodva fordulna el tőlem.

Azt hiszem valamilyen szinten mégis csak jó, hogy anyám olyan, mint egy tinédzser, mindent meg tudunk beszélni, mintha csak barátok lennénk. Akármilyen hebehurgya is, mindig ő volt a lelki támaszom.

A boltba érve egyből a csokik felé vettem az irányt, majd mentem volna kifizetni a zsákmányaim, mikor eszembe jutott, hogy akár valami egészségeset is vehetnék anyámnak.

Pont levettem egy zacskó kesudiót az egyik polcról, mikor a szemem sarkából valami narancssárgát láttam meg elsuhanni.

-Hinata? - suttogtam bizonytalanul magam elé felvont szemöldökkel. Elindultam abba az irányba amerre láttam és a sorok között egy alacsony kapucnis embert pillantottam meg nézelődni nekem háttal. Mögé osontam és gyanakodva kémleltem, majd megláttam néhány kósza narancs tincset kikandikálni a kapucnija alól.

- Attól, hogy kapucnit húzol még felismerlek - mondtam kissé dühösen, mire összerezzent és lassan felém fordult.

- Nahát Kageyama, te mit keresel itt? - kérdezte meglepetten miközben lehúzta fejéről kapucniját. Szóval tényleg azért vette volna fel, hogy ne ismerjem fel? Mégis miért?

- Hogyhogy mit? Vásárolok - közöltem a nyilvánvalót és gyanúsan vizsgáltam zavart mosolyát. - Az a kérdés, hogy te mit keresel itt? - léptem hozzá közelebb.

- Hát vásárolok - hátrált egy lépést.

- Itt? - vontam fel a szemöldököm.

- Itt - bólintott.

- De már este 8 óra van. - Kezd elfogyni a türelmem.

- Te is most vásárolsz.

- De én öt percnyire lakom innen gyalog, te pedig a szomszéd városban laksz! - morrantam rá. Erre már nem válaszolt. - Elmondanád, hogy mi folyik itt? - kérdeztem dühösen, nagyon nem szeretem, ha hazudoznak nekem.