Novelláim

Bizalom nélkül

Óvatosan hozzám ér de én elököm. Nincs szükségem egy olyan személyre, aki átbaszott majd megalázott. Elmentem. Otthagytam. Sós könnyeim marták az arcom. Nem is értettem hogy lehetek ilyen kurva szerencsés. Csak szállok fel, mint egy héliumos lufi, majd egyszer csak a cél előtt kipukkanok, és már csak a rideg fájdalmat érzem. Remegő kezembe veszem az egyetlen dolgot amit találok. Egy váza. A földhöz vágom, és nagy csörömpöléssel apró darabokká törik. Akárcsak a szívem. Eldőlök az ágyamon. Az egyetlen hely, ahol nem bántanak. A világ körülöttem megszűnik létezni, míg én a mélybe zuhanok, tudatlanul. Álomba sírom magam.

"You'r fucking perfect to me"
(Kibaszottul tökéletes vagy nekem)

Ajtó csapódás. Az az elment. Elment az egyetlen személy az életemből. Benézek a szobájába. Mindent elpakolt. Nincs itt senki. Nem is lesz. Tökéletes? Tökéletlen. Most úgy érzem magam mint egy partra vetett bálna. Ki vergődik az életéjért, de neki már csak a hosszú sötétség marad. Egyetlen dolgot akarok. Aludni. Örökké. Hogy elnyeljen a végtelen sötétség. De én is csak egy vagyok a sok közül. Egy elbaszott semmire kellő. Bár nincs kedvem óvatosnak, és kedvesnek lenni. Ha az elet átbaszott, akkor ne várj tőle csodát. De a lényeg. Hogy a szerelem mindenkit elnyel. Majd kiköpi. Mintha csak egy rágatlan hús lenne. Én is csak az vagyok. Egy rágatlan hús.