Novelláim

Why me?

Óvatosan a nyakához tértem és megszívtam. Tudtam hogy lekell hogy áljak. De azok az ajkak... azok a szemek... bele látnak a gondolataimba.

-ha akarod megállhatunk.

Mondta. Bólintottam. Ennek ez a vége. Fiú és fiú nem lehet együtt Isten szerint...Lázadó imádkozók vagyunk... De holmi ember teremtő nem mondhatja meg mit csináljunk... megsimogattam, majd felültem az ágyra.

-Szeretlek...-mondta.

-Én is... De ez nem mehet így tovább

Tudtam hogy hazudok. Tudtam ha elveszítem fájni fog. De így jobb lesz...

-Neked...-mondta.

Majd ott hagyott kavargó gondolataimmal. Fájt... Fájt hogy itt hagyott. Érezni akartam csókját... Megint....

Hívtam de kinyomta. Átmentem de elnyomott. Elhervadtam. Könnytől égő szemeim nem hagyták abba a sírást. Feláltam, és elmentem sétálni. Elgondolkoztam mit tettem. Ez nekem nem jo. A hideg szél már-már égette bőrömet. Én mindig csak fájdalmat tudok okozni másoknak. Mi lenne ha nem élnék...? Nagy valószínüséggel mindenki örülne neki.

Oda léptem ajtójához a kezemet, pedig az tölgyfa ajtónak emeltem. Senki... Erőteljesebben kopogtam. Majd kinyitotta Ő.

-Zavarlak?-kérdeztem.

Rám nézett. Szomorúság,düh és szerelem. Ezeket láttam tengerkék szemeiben. Óvatosan megfogta a kezem és ezt felelte.

-Nem. De kurvára zavar hogy ilyen vagy...-mondta.

Igaza van. Csak a saját gondolataimmal játszok, és nem veszem észre a többi embert, aki szeret. Utálom magam.

-Meg ígérem nem lesz ilyen.-mondtam.

Lehajoltam, és forró párnáira tapasztottam az ajkaim. Egy kérdés járt a fejemben. Lehet ez az utolsó? Az egyetlen kérdés, amit nem szerettem volna hallani. De mégis. Sokkal szebb fiúk is élnek körülöttem. Miért pont én?