Álomvilág - Az alku

Második Rész - Félelemmel telt gyönyörű álom

„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy az embereknek négy álma van egy éjszaka, amiből általában kettőre emlékszünk, ha emlékszünk, bár a kivételek itt is érvényesek. Vajon ez tényleg igaz?"

Benke egy csillogó szoba közepén találta magát, a második álmában, amely merőben más volt, mint az ezt megelőző. A szobában áramló tiszta levegő, és a sárga fény árasztó lámpa egy kellemes összképet adtak a fiúnak.

- Te hogyan kerülsz ide? – kérdezte egy ismerős lágy és megszeppent hang.

Benke megfordult és megpillantotta az íróasztalnál ülő lányt, akivel még az elalvása előtt találkozott, a „tündérrel". Ő is ugyanúgy meglepődött, mint a lány, aki mit sem sejtve felállt a székéből, a számítógépe kikapcsolása után.

- Talán elaludtam? – motyogott Lile elgondolkodva, majd közelebb szökellt a fiúhoz.

- Ah! – kiáltott fel Benke örvendezve – Hát itt vagy, Tündér? – kérdezte Benke a lányhoz közelebb hajolva, aki nagy szemekkel lépkedett hátrébb.

- Tündér? – kérdezte Lile, értetlen arckifejezéssel.

A fiú már csak egy lépésnyire volt a lánytól, majd megragadta a kezét, és így szólt:

- Teljesítenéd az egyik kívánságom? – Tette fel a legfőbb vágyát Benke.

A furcsa és szokatlan kérdésre a lány, még meg tudott volna szólalni, de hogy egy fiú fogta a kezét teljesen elvörösödött és gondolatai kusza táncot jártak, amíg a szíve majd' kiugrott a helyéről.

- M-Mi-Mit csinálsz?- dadogta Lile. Zavarában sokat pislogott és fejét hátrébb húzta és elfordította, hogy pirosas arcát eltakarja a tengerszerű hullámos haja, és ne lássa zavarodott arcát a fiú.

Benke, ahogy várta a Tündér válaszát, elkezdte furcsállni azt, hogy a lány kezét milyen élethűen érzi, annak melegét, selymes bőrét és pihe súlyát. A fiú most is tudta, hogy ez csak egy álom, mégis egyre jobban érezte a valóságot.

A fiú leengedte a fehér bőrű lány kezét, majd a piros arca elől elsimította a hullámos, barna haját, és hirtelen átölelte. Az elvörösödött lány nem tudta, hogy mi tévő legyen, gondolatai játszadoztak az érzéseivel, és végül véget vetett ennek a kellemetlen helyzetnek, eltolta magától a fiút, aki mellkasán teljesen jól érezte a gyenge lökést.

- Mi ez? – kérdezte félelemmel átitatott hangon, összehúzott szemöldökkel, erősen koncentráló arccal Benke.

- Nekem kéne ezt mondanom! Miért öleltél át hirtelen? Mi ez az egész? Miért vagy itt? – húzta fel magát Lile, de mégsem volt annyira dühös a fiúra, hiszen ő volt az első, akivel Lile természetesen tudott beszélni, így kissé dühös szavaiban megbújt az öröm és a zavar.

- Miért éreztem ennyire? Üss meg! – Jelentette ki Benke, és várta a lány lendülő kezét, ám Lile nem értette, hogy miért kéne ezt tennie vele.

- Miért? – visszakozott féltőn a lány, akinek esze ágában sem volt megütni őt.

- Hát nem érted? Ez túl valósághű, egy álomhoz képest! – jelentette ki határozottan Benke, és olyan mélyen és meghatóan nézett bele a nála majdnem egy fejel alacsonyabb lány szemébe, hogy még neki is megakadt a szava az ijedségtől.

- Akkor... Mi ez? – törte meg a vérfagyasztó csendet remegő hangon Lile, akinek életében nem történt annál ijesztőbb dolog, hogy véletlen bezárták az iskola tantermébe, tíz percre.

Benke ijedten rázta meg fejét, majd nagy gondolkodásba mélyedt, leült a lány megágyazott puha ágyára. Lile még lefagyottan állt a szoba közepén, és szívverése egyre gyorsabb lett, és úgy érezte, hogy a forró levegő fojtogatni kezdte.