Álomvilág - Az alku

Hatodik fejezet - Az Orákulum segítsége

Lile ámulva foglalt helyet az orákulum kocsijában. Nem volt tiszta felület, a kocsi falát díszes szőnyegek takarták, mely előtt faragott polcok voltak, amiken rengeteg holmi volt. Befőttes üvegekben tárolt lények – és azoknak testrészei - egerek, furcsa halak, és még felismerhetetlen teremtmények, mindenféle csont és gyöngyfüzérek lógtak a félhomályban úszó helységben. Képkeretek, szárított virágok, koponyák – emberé és állaté – arany és ezüst ékszerek díszelegtek sok helyen. Egy kör alakú asztalnál foglalt helyet Lile, amin egy füstölő eresztette a homályt és a kellemes illatot a helységbe. Az öreg orákulum helyet foglalt a lánnyal szemben, az öltözéke ugyanaz volt, mint amit ezelőtt látott Lile, az arany karika a fülében egészen a válláig ért, hosszú, egyenes haja beolvadt a nagy füstbe, ami rejtelmes homályba fedte az egész kocsi belsejét.

- Nyugodj meg, itt nem fog bántani senki. – szólalt meg az idős hölgy, majd a csont és bőr, vézna és ráncos ujjait összefonta az asztalon, végül mélyen belenézett Lile szemébe – Úgy látom, hogy nem voltak elég ügyesek a szüleid. Mindent megadtak, amit ők akartak, de úgy szint elvették tőled, amit úgy gondoltak, és végül egyedül maradtál, Lile. – A lány ekkor nagyon megdöbbent, pislogott párat, majd nyelt egy nagyot.

- Honnan tudod a nevemet, és miért tudsz rólam ennyit? – kérdezte Lile ügyetlenül hadarva. Az orákulum fejét oldalra biccentette, majd mosolyra húzta ráncos és sápadt ajkait.

- Te el sem tudnád képzelni, hogy honnan jöttem. Ugyan így azt sem, hogy mivel is kötöttél alkut. Nem mondták neked a szüleid, hogy idegenekkel ne állj szóba? Na és ehhez hozzá lehetne költeni, hogy ismeretlen emberekkel, vagy lényekkel ne köss alkut. – Lile elsápadtan nézte a dióhéj arcú vigyorgó orákulumot, szemöldökeit felhúzta, és az ajkába harapott. – De ha akarod, elmondok neked ezt-azt. – Lile szemei felcsillantak, az öregasszony pedig még szélesebben vigyorgott, már kilátszódtak éles fogai, amik egyáltalán nem emberi fogsorra hasonlítottak, inkább egy cápáéhoz hasonultak. – De annak bizony ára lesz.

Lile meglepődötten pislogott egyet, majd száját egy vonalra szorította és nyelt egy nagyot. – Mi lenne az? – kérdezte, és örült, hogy nem remegett a hangja.

Az orákulum egy percig meg se moccant, csak a lányt nézte, majd pislogott egyet, mert eddig nem tette. – Sok mindent kell még tanulnod, de kegyes leszek, és most az egyszer nem kérek nagyobb árat a pénznél, ugyanis úgy látom, neked sok mindent kell majd tenned, sokra vagy hivatott. De elmondom, hogy az ár nálam nem pénz szokott lenni.

- És mennyi pénzről van szó?

- Amennyi nálad van. De az ebédpénzzel együtt. – Lile meghökkenten nézte az öregasszonyt, aki ügyet sem vetett arra, amit mondott, egyszerűen és természetesen nézett Lilére, aki ámultan pár pillanat után reagált csak.

- Honnan tudod, hogy nálam van az ebéd... Az ebédpénz! Be kellett volna fizetnem! – riadt fel Lile fejét fogva, hogy még azt is elfelejtette, végül fintorogva kivette a pénztárcáját, majd minden benne lévő pénzt kiöntött a kerek fa asztalra.

- Hm, ehhez majd még kell tenned egy keveset... De az ráér a legközelebbi találkozásunknál. – gondolkodott el az orákulum, majd, mint ahogy azt a pókernél szokás az összes pénzt magához húzta az asztalról, azután egy kis barna szütyőbe söpörte. Lile fájdalmasan nézte, ahogy tízezer forint csak úgy elúszik előle, de azzal bíztatta magát, hogy ez majd segíti őt és Benkét az alku megtörésével kapcsolatban. De ekkor még semmit nem sejtett, hogy mit is fog az elkövetkezendő fél órában hallani. – Rendben, akkor a tartozásod megjegyeztem, most pedig kezdjük a felvilágosítást. Ám előtte elmondanám, hogy ezt csak azért hallhatod, mert te éppen egy alkuban vagy egy Rémmel. Nos, talán az elején kellene kezdenem... Az a Rém egy olyan világból származik, amit az emberek képzelete alkotott, nincsen neve, de ha akarod, nevezhetjük a Képzeletvilágának, vagy akár Álomvilágnak, ugyanis itt megteremnek azok a lények, amelyeket az emberek elképzelnek. Mind. – Lile szemöldökeit felhúzta, és szemei nagyra nyíltak. Nem hitt a fülének. Egyszerűen nem tudta elhinni, annak ellenére, hogy az orákulum sokat tudott rejtélyes módon. – A tündérektől kezdve a törpökön, ogrékon át az elképzelt szőkehercegig, aki a sárkánnyal küzd. Minden, amit csak elképzelsz itt születik meg. A legrosszabb horrorfilmekben szereplő elmaszkírozott félelmetes lénytől kezdve az elképzelt cukorkamezőkig. Itt minden testet ölt, amit elképzelnek az emberek. De ha csak ennyi lenne, akkor mennyi értelme lenne félni tőlük, nem de? – Kérdezte cinikusan az orákulum, miközben egyik vékony szemöldökét felhúzta, és egy félelmetes mosolyt lejtett. - Abban a világba nap, mint nap ott vagytok. Amikor elalszotok, és álmodtok. Ebbe a világba kerül a lelketek egy része, mely átéli a képzeletetek és a tudatalattitok által írt történéseket, és amiatt, hogy a lelketek csak egy része tartózkodik abban a világban, amikor álmodtok, amiatt akármi történhet veletek, akár meg is halhattok, zuhanhattok a végtelenségig, vagy üldözhet egy t-rex, vagy kettécsaphat egy feléd repülő fejsze, de a valóságban nem halsz meg.